Az órán beszélgettünk a szerelmi kapcsolatról és úgy éreztem, hogy sok különbség van a japánok és a magyarok gondolatai között. De azt is érzem, hogy a múlthoz képest sokat változtak a japán szerelmi kapcsolatok. Mostanában sokan keresztény stílusú esküvőt tartanak. Azt hiszem, hogy ennek a döntésnek nincs vallási összetevője, csak a külföldi filmek, sorozatok elterjedése miatt lett egyre népszerűbb. Ebben a bejegyzésben arról szeretnék írni, hogyan házasodtak régen Japánban.

Sokan azt hiszik, hogy a sintó esküvő a hagyományos japán esküvő, de igazából ez inkább új dolog. A sintó esküvő az 1900-as trónörökösi esküvőből származik. Azt mondják, hogy addig nem volt olyan esküvő, mint ahogyan most elképzeljük.

A népi esküvőt csak otthon tartották, és egy szertartása volt. Az első lépés a házasságközvetítés volt. Ekkor a szülők kiválasztották, hogy kivel házasodik a fiuk vagy lányuk. A fiatalok nem tudtak szabadon járni egymással, így a házasság előtti fokozat a házasságközvetítés volt. A találkozót a lányos házban tartották, és az volt a szokás, hogy eközben a fiú kinyilvánítja a szándékát. Amikor jött a fiú és a násznagy, a lány családja teát és süteményt hozott. Ha a fiúnak tetszett a lány, megitta a teát vagy hazavitte a süteményt. Vagy ott hagyta a legyezőjét és ezzel mutatta, hogy akarja a lányt.

Ha nem volt ellenvetésük egymással szemben, következett az eljegyzés. A vőlegény családja ajándékot adott a menyasszony családjának. Egy szerencsés napon a vőlegény főnöke vagy rokona, vagy egy ismerős, aki jól ismeri az illemszabályokat, elment a menyasszony hazába, hogy ajándékot adjon, az ajándékok jegyzékével együtt. A menyasszony családja pedig a vendéget ételekkel kínálta és emléktárgyat adtak nekik.

És végül jött az esküvő. Az esküvőt is egy szerencsés nap estéjén rendezték. A vőlegényes házban tartották. Amikor a menyasszony elindult, a menyasszony a férfi testvérével, gyaloghintóval ment. Utána következtek a csomagok. A vőlegény családja pedig a kapu előtt tüzet égetve várta a menyasszonyt. Először a menyasszony ült le, azután a vőlegény, majd  ugyanabból a szakéból ittak. Először a vőlegény iszik háromszor, majd a menyasszony háromszor, végül megint a vőlegény háromszor. Régen a menyasszony ivott először. Aztán ettek, ittak, majd a menyasszony átöltözött fehér ruhából egy színes ruhába, amit a vőlegénytől kapott és végül megvacsoráztak.

A házasság az egyik legnagyobb dolog az életben. Japánban mostanában gyakran egy pár találkozik valahol, randevúzik, és ha szeretik egymást, akkor sokáig együtt járnak. Végül ha hosszú ideig együtt járnak, összeházasodnak. De régen Japánban nem ez történt. Ebben a bejegyzésben arról szeretnék írni, hogy milyen volt régen a házasság Japánban és most milyen a japán család.

Először arról szeretnék írni, hogy milyen volt régen a házasság Japánban. Körülbelül 1000 évvel ezelőtt, ha egy férfi szeretett egy nőt és szeretett volna megnősülni, a férfi sokszor elment a nő házához. De a férfi nem láthatta a nő arcát, csak beszélni tudott vele. Ha a férfi körülbelül háromszor vagy többször elment a nőhöz, akkor a pár összeházasodott. Azonban a házasság után, ha a férfinek megtetszett egy másik nő, nem járt tovább a korábbi nőhöz, hanem talán a másik nőhöz kezdett járni. Ebben az esetben a házasság megszűnt és akkor a nő feleségül tudott menni egy másik férfihoz. Japánban régen a házasság tekintetében, a párok nem voltak felelősek.

Manapság amikor a pár el akar válni, bonyolult dolgokat kell csinálni. Például el kell menni a polgármester hivatalba és be kell adni a válási papírt. Ha a férfi vagy a nő nem akar elválni, talán bíróságra kell menni és a pár veszekedik. Mostanában a házasság erős és különleges kapcsolatot jelent. A házasság nehéz és fontos dolog. De régen a házasság nem volt nehéz. Ha a férfi szeretett volna feleségül venni egy nőt, csak el kellett járnia hozzá, és ha el szeretett volna válni, csak nem járt hozzá többet. A házasság nagyon könnyű dolog volt.

Manapság milyen a család Japánban? Alapjában véve egy családban egy apa, egy anya és gyerek van. Régen néhány család a nagyszülőkkel lakott. De most kevesebb lett az ilyen család. Azt hallottam, hogy mostanában több a szingli anya is. A szingli anya olyan anya, akinek van gyereke, de elvált, így egyedül gondoskodik a gyerekéről. Sok családforma van, de minden család jó, amíg mindenki boldogan és vidáman tud együtt lakni.

Ebben a szemeszterben a japán gyerekkori játékoknak néztem utána, és most erről szeretnék írni. Azért választottam ezt a témát, mert nem sokat tudtam a játékokról, amelyeket gyakran játszottam, amikor gyerek voltam.

A játékoknak két típusa van, tehát a gyerekek vagy kint vagy bent játszanak. A kinti játékok célja az, hogy játék közben mozgassák a testüket, és a kondíciójuk javuljon.

Először az Edo-korszak óta létező gyerekkori játékok történetéről írok. Az Edo-korszakban a játékok tették ki a gyerekek életének nagyobb részét. A lányok, akik  dajkálták a gyereket, nem csak dajkálták, hanem különböző játékokat játszottak velük, például fogócskát és fonaljátékot. Az Edo-korszak közepén sok gyereknek játékot és babát készítettek. Akkoriban kedvelt játékok voltak a fogócska, a bújócska, az otedama és a fonaljáték.

Tavaly az augusztus 20‐át Magyarországon töltöttem. Nagyon meglepődtem, hogy Magyarországon sokkal fontosabb az államalapítás napja, mint Japánban. Ott gyönyörű tűzjátékokat láttam, és az árusok is kipakoltak. Japánban az államalapítás napja nem annyira fontos. Japánban az államalapítás napja február 11‐e, de sem különleges, nagy fesztivál, sem államalapítás napi tűzjátékok nincsenek. Valójában én sem gondolok rá soha, hogy mikor van az államalapítás napja. Nálunk a három nappal későbbi Valentin‐nap sokkal népszerűbb. Tulajdonképpen nálunk nem is „államalapítás napja” van, hanem „államalapítási nap” (japánul kenkokukinen‐no-hi).

A nagymamám szerint a második világháború előtt február 11-ét az időszámítás kezdetének ünnepeként ünnepelték. Egy japán legenda szerint az első japán császár még időszámításunk előtt, február 11‐én lépett trónra, így a japán emberek azt gondolták, hogy Japánban az időszámítás február　11‐én kezdődött. Akkoriban a japán emberek istenként tisztelték a császárokat.

De a második világháború után eltűnt az „időszámítás kezdetének ünnepe”, mert az amerikaiak azt gondolták, hogy a japánok a háborúban a császár nevében harcoltak, így a béke érdekében a császár istenítését abba kell hagyni. Először az amerikaiak azt gondolták, hogy Japánnak nem kell császár, mert a császár miatt a japánok rossz dolgokat csináltak, de utána azt gondolták, hogy a nemzet összetartásához a császár nélkülözhetetlen. Így most is van császár Japánban, de most senki sem isteníti a császárokat. Most a császár csak a nemzeti összetartás szimbóluma, és neki nincs politikához való joga.

Az amerikai megszállás után február 11‐e az „államalapítási nap” lett. Nem tudjuk igaz-e, hogy az első japán császár február 11-én lépett trónra, mert csak a legenda alapján van így, ezért február 11-e nem az „államalapítás napja”, hanem „államalapítási nap”. Az „államalapítási nap” a törvény szerint annak az ünnepe, hogy szeretjük az országunkat és hogy megemlékezünk az államalapításról. Tehát nálunk az „államalapítási napnak” nem kellene február 11‐én lennie, hanem bármikor lehetne. Szerintem ezért Japánban nem annyira fontos az államalapítási nap.

Amikor Magyarországon töltöttem a magyarországi államalapítás napját, meglepődtem, és egyben  irigyeltem a magyarokat. A második világháború után sok japán ember nem ünnepli a japán államalapítást. Ha valaki nemzeti zászlóval vagy himnusszal ünnepel, akkor mindenki jobboldalinak tartja őt. De Magyarországon mindenki ünnepli az államalapítást. Persze a japán emberek is szeretik az országukat, de Japánban valami olyan hangulat van, hogy az államalapítást ünnepelni nem jó. Szerintem ez kicsit szomorú, így irigyeltem a Magyarországi államalapítás napját.

A magyaroknak nagyon fontos október 23-a. Tavaly aznap Magyarországon voltam. Először a 23-a előtti néhány napon a nyelviskolában sokat tanultam az 1956-os forradalomról. Hogy kezdődött a forradalom, hogy vonultak fel a diákok, milyen szimbólumai voltak a forradalomnak stb. 23-án sok olyan helyre ingyen lehetett bemenni, ami kapcsolódik a forradalomhoz. Én a Terror Házában voltam. Ott tankot, autót, akasztófát és sok más olyan tárgyat állítottak ki, amit akkoriban használtak. A börtönt is meg lehetett nézni. Kicsit el tudtam képzelni azt, hogy milyen volt Magyarország a forradalom idején.

Mielőtt a Terror Házába mentem, azt gondoltam, hogy inkább a külföldiek és a turisták mennek oda, hogy ingyen nézzenek meg egy látványosságot. Ennek ellenére sok magyar volt ott, és lelkesen nézte a kiállításokat. Ezért azt gondoltam, hogy október 23-át nagyon fontos napnak tartják a magyarok, és hogy minden évben ezen a napon felidézik az 56-os forradalmat és az akkori magyarok életét és gondolkoznak ezeken.

Szerintem a magyar október 23-a egy kicsit hasonlít a japán augusztus 6-ához és 9-éhez. Japánban 1945-ben ezeken a napokon dobták le az atombombát. 6-án Hirosimára és 9-én pedig Nagaszakira. Én Nagaszakiból származom, és amikor általános iskolába jártam, minden évben augusztus 9-én az iskolába kellett menni, annak ellenére, hogy augusztusban nyári szünet van. Videókat néztünk a 2. világháborúról és olyan idős emberek tartottak előadást, akik túlélték a háborút. A folyosón sok háborús képet is kiállítottak, de én soha nem bírtam megnézni azokat. Origamidarvakat csináltunk, ami a béke szimbóluma. Így tanultunk a háborúról és felidéztük az áldozatokat, akiket nem szabad elfelejteni.

Most egyre kevesebben tudnak a háborúról Japánban. A Hirosimán és Nagaszakin kívüli tartományokban nem nagyon tanulnak a világháborúról az iskolások. Magyarországon viszont október 23-án sok fiatal magyar is ellátogatott a Terror Házába. Persze nem ugyanazok ezek a napok, mert augusztus 6-a és 9-e nagyon szomorú nap volt, és nem ünnepnap. Azonban annyiban ugyanolyanok ezek a napok, hogy nagyon fontos események voltak az ország történelmében. Tavaly október 23-án azt gondoltam, hogy nekünk is még kíváncsibbnak kell lennünk a japán történelemre, sokat kell gondolkodni róla és tovább kell adni a gyerekeknek.  

A japán építőipari munkásokat, különösen azokat, akik magas helyen dolgoznak, tobi shokunak hívják. A tobi kányát, a shoku pedig foglalkozást jelent. Az állás nevének az eredetéről több magyarázat van, de az egyik legnépszerűbb magyarázat az, hogy ők szó szerint gerendáról gerendára repültek, mint a madarak. És a másik magyarázat szerint azért így hívják őket, mert ők egy olyan eszközt használtak, ami úgy néz ki, mint a kányának a csőre. Régen, az Edo-korszakban, tűzesetekkor nem úgy oltották el a tüzet, mint most, hanem ezt az eszközt használva lerombolták az épületet. A tobi shokuk jobban tudták, hogy milyen az épületek szerkezete, vagyis hogy hogyan lehet legkönnyebben lerombolni őket. Ezért nem a tűzoltók, hanem a tobi shokuk foglalkoztak a tűzesetekkel.

Ma sok házas nő és anyuka dolgozik. Persze van sok háztartásbeli is. A nők szabadon tudnak választani, hogy hogyan akarnak élni a házasság után.

Az én anyukám egy gimnáziumban dolgozik. Minden nap 9 órától 17 óráig ott tanít japán nyelvet. És ugyanannyi pénzt keres, mint az apám, ezért az anyukám és az apám egyforma szinten állnak (sőt, az anyukám kicsit magasabban). Ma nem csak a férfiak, hanem a nők is tudják kezdeményezni a válást. Ezen kívül gyerekfelügyeleti jogot is kaphatnak, és mindenki szabadon tud házasodni és válni.

De ezek viszonylag új dolgok.

A második világháború előtt Japánban kafucsó (家父長) rendszer volt. Ez azt jelenti, hogy a házas férfiak (különösen a nagyapa vagy az apa) nagyon nagy hatalmat birtokoltak. A családban senki nem tudott ellenkezni velük. Akkoriban a japánok azt gondolták, hogy a nő (a feleség) csak egy eszköz, ami gyereket szül. Ezért a nők helyzete nagyon gyenge volt. A feleségnek támogatnia kellett a férjet. A nők nem tudták kezdeményezni a válást, de a férfiak nagyon könnyen tudták kezdeményezni. Ezért sok feleségtől váltak el irracionális indokokkal.

Ezen kívül ekkoriban egy könyvet, amit Onnadaigakunak (女大学) hívtak nagyon sok lány olvasott és kellett olvasni. Ez a könyv azt mondta, hogy

• egy nő, aki elvált nem tud ismét megházasodni,

• a feleségnek mindig engedelmeskedni kell a férjének,

• a feleségnek mindig támogatni kell a férjet,

• a nő egy árny, de a férfi a nap, ezért a nő rosszabb, mint a férfi.

Különösen, a menyek helyzete volt nagyon gyenge.

Szerintem ezek nagyon rossz dolgok, mert nem voltak női jogok. Ezen kívül, amikor egy házaspár elvált, a nő nem tudta megkapni a gyerekeit. Most nem tudom elképzelni ezt, de ekkoriban ez magától értetődő volt.

A nagymamám is ebben a rendszerben élt. Először is a nagymamám nem tudta magának megválasztani a férjét. A nagymamám apja döntött a házasságról. A lányoknak nem volt joguk erre. Amikor fiatal volt, a nagymamámnak a házasság után két évig nem született gyereke. Ő nagyon izgatott volt emiatt. És a nagyapám anyukája, egyszóval az anyós mindennap azt mondta neki, hogy gyorsan szüljön gyereket! Különösen fiút!! Örököst!!! Ha három évig nem születik gyereked, hazazavarunk téged a házadba!!! A meny helyzete nagyon-nagyon gyenge volt, ezért az anyós gúnyolódott a menyével. Végül, a nagymamám tudott gyereket szülni (az apámat), ezért nem kellett elválnia. Szerencsére az ő férje, a nagyapám nagyon kedves volt, ezért a nagymamám el tudta viselni.

A második világháború után, gyorsan megváltozott a társadalom, megváltozott a gondolkodás. De kicsit megmaradt a régi rendszer. Ezt lehet látni a mindennapi életben. Sokat és jól kell gondolkodnunk a nők helyzetéről a családban.

Prezentáció a japán gyerekkori játékokról.

Prezentáció a tobi sokukról, azaz a magasépítő-iparban dolgozó építőipari munkásokról.

Prezentáció az enkáról, az egyik legnépszerűbb japán zenei műfajról.