Az órán beszélgettünk a szerelmi kapcsolatról és úgy éreztem, hogy sok különbség van a japánok és a magyarok gondolatai között. De azt is érzem, hogy a múlthoz képest sokat változtak a japán szerelmi kapcsolatok. Mostanában sokan keresztény stílusú esküvőt tartanak. Azt hiszem, hogy ennek a döntésnek nincs vallási összetevője, csak a külföldi filmek, sorozatok elterjedése miatt lett egyre népszerűbb. Ebben a bejegyzésben arról szeretnék írni, hogyan házasodtak régen Japánban.

Sokan azt hiszik, hogy a sintó esküvő a hagyományos japán esküvő, de igazából ez inkább új dolog. A sintó esküvő az 1900-as trónörökösi esküvőből származik. Azt mondják, hogy addig nem volt olyan esküvő, mint ahogyan most elképzeljük.

A népi esküvőt csak otthon tartották, és egy szertartása volt. Az első lépés a házasságközvetítés volt. Ekkor a szülők kiválasztották, hogy kivel házasodik a fiuk vagy lányuk. A fiatalok nem tudtak szabadon járni egymással, így a házasság előtti fokozat a házasságközvetítés volt. A találkozót a lányos házban tartották, és az volt a szokás, hogy eközben a fiú kinyilvánítja a szándékát. Amikor jött a fiú és a násznagy, a lány családja teát és süteményt hozott. Ha a fiúnak tetszett a lány, megitta a teát vagy hazavitte a süteményt. Vagy ott hagyta a legyezőjét és ezzel mutatta, hogy akarja a lányt.

Ha nem volt ellenvetésük egymással szemben, következett az eljegyzés. A vőlegény családja ajándékot adott a menyasszony családjának. Egy szerencsés napon a vőlegény főnöke vagy rokona, vagy egy ismerős, aki jól ismeri az illemszabályokat, elment a menyasszony hazába, hogy ajándékot adjon, az ajándékok jegyzékével együtt. A menyasszony családja pedig a vendéget ételekkel kínálta és emléktárgyat adtak nekik.

És végül jött az esküvő. Az esküvőt is egy szerencsés nap estéjén rendezték. A vőlegényes házban tartották. Amikor a menyasszony elindult, a menyasszony a férfi testvérével, gyaloghintóval ment. Utána következtek a csomagok. A vőlegény családja pedig a kapu előtt tüzet égetve várta a menyasszonyt. Először a menyasszony ült le, azután a vőlegény, majd  ugyanabból a szakéból ittak. Először a vőlegény iszik háromszor, majd a menyasszony háromszor, végül megint a vőlegény háromszor. Régen a menyasszony ivott először. Aztán ettek, ittak, majd a menyasszony átöltözött fehér ruhából egy színes ruhába, amit a vőlegénytől kapott és végül megvacsoráztak.

A házasság az egyik legnagyobb dolog az életben. Japánban mostanában gyakran egy pár találkozik valahol, randevúzik, és ha szeretik egymást, akkor sokáig együtt járnak. Végül ha hosszú ideig együtt járnak, összeházasodnak. De régen Japánban nem ez történt. Ebben a bejegyzésben arról szeretnék írni, hogy milyen volt régen a házasság Japánban és most milyen a japán család.

Először arról szeretnék írni, hogy milyen volt régen a házasság Japánban. Körülbelül 1000 évvel ezelőtt, ha egy férfi szeretett egy nőt és szeretett volna megnősülni, a férfi sokszor elment a nő házához. De a férfi nem láthatta a nő arcát, csak beszélni tudott vele. Ha a férfi körülbelül háromszor vagy többször elment a nőhöz, akkor a pár összeházasodott. Azonban a házasság után, ha a férfinek megtetszett egy másik nő, nem járt tovább a korábbi nőhöz, hanem talán a másik nőhöz kezdett járni. Ebben az esetben a házasság megszűnt és akkor a nő feleségül tudott menni egy másik férfihoz. Japánban régen a házasság tekintetében, a párok nem voltak felelősek.

Manapság amikor a pár el akar válni, bonyolult dolgokat kell csinálni. Például el kell menni a polgármester hivatalba és be kell adni a válási papírt. Ha a férfi vagy a nő nem akar elválni, talán bíróságra kell menni és a pár veszekedik. Mostanában a házasság erős és különleges kapcsolatot jelent. A házasság nehéz és fontos dolog. De régen a házasság nem volt nehéz. Ha a férfi szeretett volna feleségül venni egy nőt, csak el kellett járnia hozzá, és ha el szeretett volna válni, csak nem járt hozzá többet. A házasság nagyon könnyű dolog volt.

Manapság milyen a család Japánban? Alapjában véve egy családban egy apa, egy anya és gyerek van. Régen néhány család a nagyszülőkkel lakott. De most kevesebb lett az ilyen család. Azt hallottam, hogy mostanában több a szingli anya is. A szingli anya olyan anya, akinek van gyereke, de elvált, így egyedül gondoskodik a gyerekéről. Sok családforma van, de minden család jó, amíg mindenki boldogan és vidáman tud együtt lakni.

Sokszor használtok számítógépet és használjátok az internetet? Manapság nagyon kellemesen tudjuk használni az internetet. Mindenki otthonról, az interneten vesz ruhát, zenét, játékot. És ha két ember messze lakik egymástól, tudnak csetelni és e-mailezni egymással, és a Twitteren kis naplót írni. A Facebookra fényképeket tesznek fel. De mostanában sokan kellemetlenül érzik magukat az internet miatt, mert sokszor rosszul használják az internetet, például csalásra, mocskolódásra, mások piszkálására stb. Néhány nappal ezelőtt egy gimnazista írt egy emberről a Twitteren, akivel a vonaton találkozott, és a hírek arról számoltak be, hogy a lányt a rendőrségre vitték, mert a Twitteren pejoratív megjegyzést írt a férfiról. A másik hír az volt, hogy egy focimeccsen egy szurkoló rossz dolgot írt az ellenfélről. Ő is gimnazista volt és a focicsapat bocsánatot kért, mert nem figyelt a szurkolójára.

Ezek a hírek körülbelül két hónappal ezelőtt történtek. Majdnem mindenki használja a Facebookot, a Twittert, a blogokat stb. Ezek egyrészt nagyon jól működnek, például könnyen meg tudjuk tudni, hogy mit csinálnak a barátok, könnyen meg tudjuk osztani a jó élményeinket, de másrészt rosszul is működnek. A Facebookon valaki a barátunknak adja ki magát, és a információkat szerez meg rólunk, például az ember nevét, születésnapját, iskoláját. A Twitterről megtudhatják hogy hol vagyunk vagy mit csináljunk és mit mondunk.

Most néhány tanácsot szeretnék adni, hogy hogy hogyan használjuk okosan az internetet. Az első tanács az, hogy ne írjatok rossz dolgot az interneten és jól gondoljátok meg, hogy mit írtok. Lehet, hogy valakinek csak egy vicc, de más embernek nem csak vicc, hanem piszkálás vagy sértés. A második tanács, hogy ne írjatok ki az internetre személyes adatokat. Már mondtam, hogy a személyes adatok nagyon értékesek és valakinek a telefonszáma vagy e-mail címe nagyon hasznos lehet rossz szándékú emberek számára. Valaki rosszra tudja használni a személyes információt, például csalást is el lehet követni velük. A harmadik tanács az, hogy ismeretlen embereknek ne mutassuk meg az internetes tevékenységünket. Ha csak a barátaink látják a honlapot, Facebookot, Twittert, akkor kevés problémánk történik az interneten. Ha okosan használjuk az internetet, akkor kellemesen tudunk információkat kapni, és szinte mindent csinálhatunk. A jövőben is sok dolgot csinálhatunk a számítógéppel, és persze ez a jövőben is az egyik fontos gép lesz.

Ebben a bejegyzésben a net-idzsiméről szeretnék írni. Már gyerekkoromban is volt olyan, hogy egy bizonyos embert bántottak az interneten keresztül, de akkor még nem volt okostelefon és LINE se, úgyhogy más volt a zaklatás formája. Az idzsime formája évről évre változik, és nekünk is muszáj megismerni a mostani helyzetet és gondolkodni, hogy hogyan lehet megoldani a problémákat a gyerekek érdekében.

Az első fontos dolog, hogy az interneten nem lehet látni a másik ember arcát, így igaz az, hogy nehéz megérteni, hogy hogyan érzi magát a másik ember a neki írt szöveg miatt. Nagyon fontos, hogy a szónak rengeteg hatása van jó értelemben, és rossz értelemben is. Ha mélyen megbántják a másik embert, talán nem veszik észre. Általában csak szöveggel nehéz kifejezni az érzéseket, és gyakran előfordul félreértés, vagy kellemetlenség. Például egy diák a hétköznapi társalgásban sokszor használt csak a viccként nagyon durva szavakat, például hogy „Dögölj meg!” vagy „Tűnj el!”. De a másik diák megbántódott ezek miatt a szavak miatt. Gyerekkoromban egy rossz, de divatos dolog volt, hogy voltak olyan internetes oldalak, amin egy iskoláról volt szó, és bizonyos diákokról rosszakat írtak név nélkül. Akkor nagy probléma volt az, hogy néhány diák megsértődött emiatt az oldal miatt, és a tanárok nem tudták kitalálni, hogy kik írták a szövegeket.

A másik legkomolyabb probléma, hogy a szülőknek vagy a tanároknak nehéz észrevenni, hogy mi történik az interneten keresztül. Régen internetes oldalakon történt az idzsime, úgyhogy a tanárok láthatták a helyzetet, de mostanában gyakori, hogy a LINE-on bántják az illető diákot, szóval nehezebb lett észrevenni.

Mit kell csinálni a szülőknek és a tanároknak, hogy felismerjék a problémát? Nagyon fontos észrevenni a gyerek változását: pl. gyakran késik, hiányzik, vagy korán megy haza, rosszul érzi magát stb. Az is fontos, hogy mindig beszélgessenek is a gyerekkel az iskoláról vagy a LINE-ról. Ezután is változni fog a zaklatás formája, de az a lényeg, hogy mindig gondosan vigyázni kell a gyerekekre.

Mindenki tudja, hogy nagyon fontos, hogy rendszeresen végezzünk testmozgást, de ez nem könnyű. Különösen a mai japánok elfoglaltak, és mostanában nekem sincs időm, hogy sportoljak. A gazdagok között nagyon divatos az, hogy kondicionálóterembe járnak, de ez egy kicsit nehéz nekünk diákoknak és a hétköznapi embereknek. Akkor milyen fajta sport a legjobb az ilyen embereknek? Nekem van egy ötletem.

Amikor Kanadában voltam, nekem sok időm volt. Mindennap az óra után egy óráig sétáltam, kb. három kilométert. Nem volt nehéz sétálni, mert Kanadában nyáron később megy le a nap, mint Japánban. Azért kezdtem sétálni, mert le akartam fogyni. Kanadában minden étel nagyon finom és sokat ettem. Emiatt három kilót híztam mindössze két hónap alatt. Sokan sétáltak vagy futottak Kanadában. Sok ember sétál kutyával és azt gondoltam, hogy ez jobb, mint egyedül. Sajnos nekem nem volt kutyám, ezért zenét hallgattam és úgy sétáltam. Az is nagyon jó volt. Szerintem az nagyon unalmas, ha csak sétálunk. Az az igazság, hogy nem fáradtam el túl könnyen és nagyon jól éreztem magam. Néha énekeltem és sétáltam (mert senki nem értette a japán dalt és nem szégyelltem magam). Fel tudtam frissíteni magamat és szerintem e miatt a szokás miatt tudtam a tyúkokkal feküdni, és a tyúkokkal kelni Kanadában. Amikor Japánban is betartom ezt a szokásomat, minden reggel korán fel tudok kelni.

Azt hiszem, hogy a gyaloglás vagy a futás nagyon jó módja az alakformálásnak. Semmilyen sporteszköz nem szükséges hozzá, és bárki és bárhol tudja végezni. Csak egyedül is el lehet kezdeni. (Ez nagyon fontos dolog nekünk japánoknak, akiknek nincs sok időnk.) Ezért azt szeretném ajánlani az elfoglalt embereknek, hogy kezdjenek sétálni vagy futni.

A gimnáziumomban a diákokat olyan emberré akarták nevelni, akik a tanulásban és a sportban egyaránt igyekeznek és sikeresek lesznek. Nem volt könnyű a diákok élete.

Először is arról szeretnék írni, hogy milyen volt a tanulás. Mindennap fél 8-kor kezdődtek az órák, és kb. délután 6-ig tartottak, aztán klubfoglalkozásra mentem. 6-7 órakor mentem haza. Otthon sem lehetett pihenni, bár nagyon fáradt voltam. Minden este meg kellett csinálni a házi feladatokat, fel kellett készülni a következő nap óráira, és meg kellett jegyezni az angol szavakat és a régi japán szavakat, mert minden angolórán és régi japánnyelv-órán szódolgozat is volt. Így minden este csak a tanulással foglalkoztam. Alig tudtam aludni. A legjobb esetben is csak 5 órát tudtam aludni. Az iskolában a szünetekben is tanultam, mert e nélkül még kevesebb lett volna az alvásidő.

Másodikként a sportról szeretnék írni. A gimnáziumban a klub sem volt könnyű. A gimnáziumomban különböző sportklubok léteztek, és az összes diák több mint fele tartozott valamelyik klubhoz. Majdnem minden sportklub mindennap tartott edzést. Én az íjászatklub tagja voltam. Hétköznap óra után és hétvégén délelőtt is edzettünk. Az íjászat nem olyan aktív sport, mégis elfáradtam az edzés végére. Hétvégén sokszor szurkolni is mentünk a versenyekre, ahol a klub tagjai versenyeztek. Az edzésről és a szurkolásról nem lehetett hiányozni, ha nem voltunk betegek vagy nem volt speciális dolgunk. A versenyeken általában sok időt kellett várni, ezért sokan vittek magukkal házi feladatokat, és ha volt egy kis idő, akkor házit csináltunk.

Nem volt könnyű a sportot és a tanulást is ilyen komolyan csinálni. Most visszanézve azt gondolom, hogy ez nem hatékony. Olyan fáradtan nehéz megtanulni a dolgokat. Ha rengeteg tennivaló van, akkor a diákok nem tudnak elég időt szakítani egy-egy feladatra és tantárgyra. Nem lehet az olyan tantárgyat intenzívebben tanulni, ami nem megy elég jól. A klub egy kis felfrissítő tevékenység lesz, mert ott a diákok mozoghatnak és találkozhatnak a barátaikkal, de szerintem nem kell olyan szigorúnak lenni, mint az alsó középiskolai sportklubokban. A gimnáziumban a tanulás a legfontosabb.

Most azt ajánlanám a gimnáziumomnak, hogy ne adjanak ugyanannyi, ugyanolyan szintű feladatot minden diáknak, az osztályfőnök beszélje meg a diákokkal, hogy melyik tantárgyból mit kell csinálni, és kevesebb edzést tartsanak vagy ne legyen kötelező a mindennapi részvétel. Azt hiszem, hogy az a fontos, hogy a diák, az osztályfőnök, egy-egy tantárgy tanárai és a klub tanárai együttműködjenek. Így a diákok a saját maguk számára legjobb egyensúlyt tudják megtalálni a tanulásban és a sportban.

Emlékszem arra az időre, amikor megtanultam biciklizni. Kiskoromban tricikliztem a ház előtt, aztán pótkerekes biciklivel jártam. Mielőtt elkezdtem az általános iskolát, az apukámmal elmentem egy parkba és ott gyakoroltam a pótkerék nélkül. Amikor féltem, nem tudtam tovább menni, rögtön megálltam. Amikor először tudtam egyedüli biciklizni, nem féltem, mert azt hittem, hogy az apám fogja a biciklit. Ebből megtanultam, hogy ha nem félek, tovább tudok menni.

Legjobban a tavaszi napos időben szeretek biciklizni. Biciklizés közben érzem a meleg szelet és látom az új leveleket és virágokat. Nem szeretek a téli havas időben biciklizni. Amikor a középiskolába biciklivel jártam, télen gyakran volt hóvihar és felfagyott a betonút. Nem tudtam messzire ellátni és nagyon kellett figyelni, hogy ne csússzak el.

A leghosszabb biciklitúrám a Simanami kaidó volt. A Simanami kaidó Hirosima megyét és Ehime megyét köti össze Japánban. A két megye között tenger van és hét szigeten és nyolc hídon keresztül juthatunk el az egyik megyéből a másikba. Ez a bicikliút egy kb. 70 kilométeres út. Nem lehet eltévedni, mert az úton van egy kék vonal és mutatja, hogy merre kell mennünk, és fehérrel rá van írva az, hogy hány kilométert tettünk meg, és még hány kilométer van hátra.

Az egyetemi nyári szünetben egyszer biciklivel végigmentem a Simanami kaidón egy barátommal. Az első nap egy Hirosimai városból indultunk, este egy szigeten egy panzióban aludtunk, és másnap érkeztünk az ehimei Imabari városba. Amikor indultunk, esett az eső és mennydörgést hallottunk. A biciklikölcsönzős azt ajánlotta, hogy busszal menjünk, de biciklivel mentünk, esőkabátban, mert azért jöttünk, hogy biciklizzünk. A tenger melletti úton mentünk. Nemsokára elvonultak a felhők és elállt az eső. Feltűnt a szivárvány, és aztán végig szép napos idő volt, mintha nem is lett volna eső. Minden híd előtt van egy hosszú emelkedő. Ezek nagyon fárasztóak voltak, de miután felértünk, gyönyörű tengeri látvány tárult a szemünk elé. Akkor a fáradtság rögtön elment.

Úgy érzem, hogy a biciklizés olyan, mint az élet. Vannak emelkedők, lejtők, napos idő és havas idő, de mindennek vége van előbb vagy utóbb.                               

Japánban sok ünnep van. Most évente összesen 16 ünnep van, és ez a legnagyobb szám a fejlett országok között. Az 1960-as évek óta fokozatosan növekszik ez a szám. Ennek az oka az, hogy a munkaőrült Japánban szinte egyáltalán nem lehet fizetett szabadságot kapni. Sok ünnepet hoztak létre, hogy legálisan lehessen pihenni. Így Japánban azon kívül, hogy pihenni lehet, nincs fontos jelentése a legtöbb ünnepnek. Mondjuk, tavaly a Hegyek napját azért hozták létre, hogy az emberek elmehessenek a hegyekhez és köszönetet mondhassanak, de szerintem nem sokan mennek a hegyre, nem ünnepelnek semmit, inkább alszanak vagy csavarogni mennek. Nem csak a Hegyek napján, hanem a Zöld napon, a Gyerekek napján, a Tenger napján, sőt még a Sportnapon is alszanak, heverésznek és csajoznak. Sajnos az az igazság, hogy akik a szolgáltatóiparban dolgoznak, nem tudnak pihenni az ünnepeken, mert olyankor többen használják a szolgáltatásokat. Igazából én is dolgozom. Sőt, nincs más munkaszüneti nap az ünnepnapokon kívül. Úgyhogy szerintem az emberek nem is tudják, hogy mikor milyen ünnep van. Igazából nem tudom megmondani, hogy jól működnek-e a japán ünnepek.

Persze van olyan ünnep, amikor majdnem mindenki tud pihenni és amit mindenki ismer. Ez az újév, a legfontosabb ünnep Japánban. Olyankor a rokonok összegyűlnek, és a templomba mennek. Ott boldogságot, egészséget, gazdagságot, vagy bármi mást kívánnak. Én mindig azt kívánom, hogy az egész világról eltűnjön a háború, mindenki boldog legyen, és én legyek a legizmosabb az egész naprendszerben. Ennek köszönhetően minden évben egyre békésebb lett a világ. Ha békés lett a világ, az emberek hazamennek a templomból és buliznak. Különleges és egy kicsit fényűző ünnepi ételeket és italokat esznek és isznak. Ez az ünnepi étel csodálatosan nagy adag, hogy az év első három napján ne kelljen főzni a háziasszonyoknak, de általában a kisgyerekeknek nem ízlik és az öregeknek veszélyes, mert a rizstorta (mocsi) ragacsos. Igazából a gyerekeknek minden mindegy. Nekik a legfontosabb dolog az, hogy rokonoktól sok zsebpénzt kapnak. Hirtelen jó gazdagok lesznek, azután egy pillanat alatt leégnek. Én most már nem kapok egy forintot se. Ellenkezőleg mindjárt adnom kell. Erről eszembe jut, hogy már öreg vagyok.

A második legfontosabb ünnep a Sportnap, mert mostanában egyre inkább elterjed az a gondolat, hogy az izmokat karban kell tartani. Aznap mindenkinek muszáj konditerembe menni, nem szabad heverészni. Azok, akik konditeremben dolgoznak, nagyon gazdagok lesznek, így persze én is. A sörivók a gyúrás után a kocsmába mennek megmozgatni a rekeszizmokat, a heverészők pedig a túlvilágra kerülnek. Ha nincs fájdalom, nincs nyereség. Győzzük le önmagunkat!

Ha létrehozhatnék egy új ünnepet, a Zenenapot hoznám létre. Ez olyan jó nap lenne, amin a városban mindenhol zenélnek, minden koncertre ingyen lehet bemenni, ráadásul a hangszereket és a zenét nagy kedvezménnyel lehet vásárolni. Én egy dobot, egy zongorát, és egy gitárt vennék, és egész nap fesztiváloznék. Ha nincs zene, nincs élet. Robbantsuk fel a művészetet!

Sajnos az emberek annak ellenére nagyon elfoglaltak, hogy sok ünnep van. De jól akarjuk érezni magunkat. Legalább az ünnepeken éljünk boldogan!

A magyaroknak nagyon fontos október 23-a. Tavaly aznap Magyarországon voltam. Először a 23-a előtti néhány napon a nyelviskolában sokat tanultam az 1956-os forradalomról. Hogy kezdődött a forradalom, hogy vonultak fel a diákok, milyen szimbólumai voltak a forradalomnak stb. 23-án sok olyan helyre ingyen lehetett bemenni, ami kapcsolódik a forradalomhoz. Én a Terror Házában voltam. Ott tankot, autót, akasztófát és sok más olyan tárgyat állítottak ki, amit akkoriban használtak. A börtönt is meg lehetett nézni. Kicsit el tudtam képzelni azt, hogy milyen volt Magyarország a forradalom idején.

Mielőtt a Terror Házába mentem, azt gondoltam, hogy inkább a külföldiek és a turisták mennek oda, hogy ingyen nézzenek meg egy látványosságot. Ennek ellenére sok magyar volt ott, és lelkesen nézte a kiállításokat. Ezért azt gondoltam, hogy október 23-át nagyon fontos napnak tartják a magyarok, és hogy minden évben ezen a napon felidézik az 56-os forradalmat és az akkori magyarok életét és gondolkoznak ezeken.

Szerintem a magyar október 23-a egy kicsit hasonlít a japán augusztus 6-ához és 9-éhez. Japánban 1945-ben ezeken a napokon dobták le az atombombát. 6-án Hirosimára és 9-én pedig Nagaszakira. Én Nagaszakiból származom, és amikor általános iskolába jártam, minden évben augusztus 9-én az iskolába kellett menni, annak ellenére, hogy augusztusban nyári szünet van. Videókat néztünk a 2. világháborúról és olyan idős emberek tartottak előadást, akik túlélték a háborút. A folyosón sok háborús képet is kiállítottak, de én soha nem bírtam megnézni azokat. Origamidarvakat csináltunk, ami a béke szimbóluma. Így tanultunk a háborúról és felidéztük az áldozatokat, akiket nem szabad elfelejteni.

Most egyre kevesebben tudnak a háborúról Japánban. A Hirosimán és Nagaszakin kívüli tartományokban nem nagyon tanulnak a világháborúról az iskolások. Magyarországon viszont október 23-án sok fiatal magyar is ellátogatott a Terror Házába. Persze nem ugyanazok ezek a napok, mert augusztus 6-a és 9-e nagyon szomorú nap volt, és nem ünnepnap. Azonban annyiban ugyanolyanok ezek a napok, hogy nagyon fontos események voltak az ország történelmében. Tavaly október 23-án azt gondoltam, hogy nekünk is még kíváncsibbnak kell lennünk a japán történelemre, sokat kell gondolkodni róla és tovább kell adni a gyerekeknek.  

Manapság gyorsan fejlődik a számítástechnika. Fiatalok és öregek is mindenhol használják az okostelefont. Azzal bármikor, bárhol lehet internetezni, e-mailezni, telefonálni stb. A munkában is fontos szerepet játszik, mert mostanában az a legfontosabb, hogy minél hamarabb intézkedjünk. Tehát bármikor, bárhol dolgozni kell. Az okostelefon nélkül már nem lehet élni. Egyrészt ez nagyon jó, hasznos dolog, de másrészt veszélyes, stresszes dolog is lehet. Ez alkalommal főleg a számítástechnika fejlődése által okozott problémákról szeretnék írni.

Régen az ember kézzel írt levelet és postán adta fel, vagy gyalog ment átadni. A posta felé útközben lehetett kávézni és pihenni. Ennek köszönhetően kevesebb volt a stressz, nem panaszkodtak az alkalmazottak. Mint említettem, most nagyon fontos a gyorsaság. Ha valaki kap egy e-mailt, rögtön kell válaszolni, ha nem, akkor az probléma. Ez nemcsak az e-mailre igaz, minden munkáról ugyanazt mondhatjuk. Minél jobb lesz a technika, annál jobb munkát kell végezni. Ez azt jelenti, hogy egyre nehezebb és több lesz egy ember munkája. Sőt a számítástechnika bevezetése miatt csökkent a foglalkoztatás és a fizetés. Most a számítógépek csinálnak olyan munkákat, amiket régen emberek csináltak. Sok fölösleges alkalmazottat elküldtek vagy csökkentették a fizetést. A számítástechnika fejlődésnek köszönhetően javult a szolgáltatások minősége, de egyszerre nehezebb lett a dolgozók helyzete.

A közösségi oldalak is okozhatnak problémákat, különösen a fiatalok között. Az interneten nem lehet látni a másik fél arcát, úgyhogy bűntudat nélkül könnyen írnak rosszakat egymásnak. A legrosszabb esetben közzé teszik a másik személyes adatait, az ő nevében tesznek valamit stb. Az interneten a zaklatás fokozódni szokott, mert nem lehet elmenekülni előle. Ha egyszer elkezdődik, más közösségbe is átterjedhet. Valójában a fent említett internetes zaklatás miatt öngyilkosságot követett el egy hjógoi gimnazista 2007-ben. Az osztálytársai feltöltöttek egy képet, amin meztelenül van az áldozat, és a lakcímét és a telefonszámát is felrakták az internetre.

Az én esetemben nincs nagy probléma, de néha zavarónak érzem az okostelefont. A főnökömtől bármikor kaphatok üzenetet, még vakáció közben is. És van, aki azt mondja, hogy meghaltam, ha valamilyen elfoglaltságom miatt nem tudok rögtön válaszolni. Nem lehet tudni, hogy miért nem tudok válaszolni, de ilyen az emberek nem gondolnak erre, mert mindig kapcsolatban akarnak lenni valakivel, és azt gondolják, hogy az lehetséges is. Szerintem a számítástechnika fejlődése szülte az ilyen embereket.

Eddig csak a problémákat említettem, de persze sok jó dolog is van. Én is mindig élvezem az internet áldásait. Most nekünk meg kell tanulni, hogy ne keveredjünk problémákba, és hogy megvédjük magunkat. Sok mindent tehetünk, pl. lehetőleg ne osszuk meg a személyes adatainkat, képeket az interneten, ahol mindenki láthatja. Lehetőleg ne használjunk nyilvános ingyenes wifi-t. A munkakörülményeket sajnos nehéz javítani, de biztos van jó megoldás erre is. Remélem, hogy a továbbiakban jobban tudjuk élvezni a számítástechnika előnyeit.