Nem szeretem a mostani házamat. Én a családommal lakom Hjógóban, egy kétszintes, erkélyes, saját házban. Ez a ház nem nagy, nem is napos, és a környék sem szép. Az igaz, hogy jó a közlekedés, de a legközelebbi állomás környékén nincsenek érdekes helyek, és nincs szép könyvtár és kávéház sem. A szomszédunk pedig unalmas, és nem vagyunk jóban. Ennek ellenére nem akarok elköltözni ebből a házból.

Öt évvel ezelőtt költöztünk erre a helyre. Ez az első saját házunk, mert eddig egy céges szálláson éltünk Nagojában. Nekem nem annyira tetszett az a lakás sem, de legalább elégedett voltam. Ott a környéken volt néhány barátom, és az épület egy magas helyen volt, így onnan gyönyörű volt a kilátás (a harmadik emeleten laktunk).  A nappaliban nagy ablakok voltak, így nagyon szerettem a kilátást nézve tanulni. Hát, milyen a mostani házam? Igazán semmi sem tetszik nekem a mostani házunkban, de ha valaki ezt kérdezi, így fogok válaszolni: „Ebben az öt évben sok mindenen mentem keresztül itt, így nem szeretnék elköltözni innen.” Itt a házban egyszer nagyon veszekedtem az anyámmal vagy a nővéremmel, máskor vidáman beszélgettem az apámmal. Voltak olyan esték, amikor nem tudtam aludni.  Olyan reggelek is voltak, amikor sokáig boldogan zenét hallgattam az alvó nővérem mellett. Itt sokat sírtam, sokat nevettem. Ezek az élmények nagyon fontosak nekem.

Nem szeretem ezt a házat, de nagyon szeretem ezeket az élményeket. Így ezután is itt fogok lakni addig, ameddig meg nem házasodom. Szeretném megköszönni ennek a háznak a boldog napokat.

Az órán beszélgettünk a szerelmi kapcsolatról és úgy éreztem, hogy sok különbség van a japánok és a magyarok gondolatai között. De azt is érzem, hogy a múlthoz képest sokat változtak a japán szerelmi kapcsolatok. Mostanában sokan keresztény stílusú esküvőt tartanak. Azt hiszem, hogy ennek a döntésnek nincs vallási összetevője, csak a külföldi filmek, sorozatok elterjedése miatt lett egyre népszerűbb. Ebben a bejegyzésben arról szeretnék írni, hogyan házasodtak régen Japánban.

Sokan azt hiszik, hogy a sintó esküvő a hagyományos japán esküvő, de igazából ez inkább új dolog. A sintó esküvő az 1900-as trónörökösi esküvőből származik. Azt mondják, hogy addig nem volt olyan esküvő, mint ahogyan most elképzeljük.

A népi esküvőt csak otthon tartották, és egy szertartása volt. Az első lépés a házasságközvetítés volt. Ekkor a szülők kiválasztották, hogy kivel házasodik a fiuk vagy lányuk. A fiatalok nem tudtak szabadon járni egymással, így a házasság előtti fokozat a házasságközvetítés volt. A találkozót a lányos házban tartották, és az volt a szokás, hogy eközben a fiú kinyilvánítja a szándékát. Amikor jött a fiú és a násznagy, a lány családja teát és süteményt hozott. Ha a fiúnak tetszett a lány, megitta a teát vagy hazavitte a süteményt. Vagy ott hagyta a legyezőjét és ezzel mutatta, hogy akarja a lányt.

Ha nem volt ellenvetésük egymással szemben, következett az eljegyzés. A vőlegény családja ajándékot adott a menyasszony családjának. Egy szerencsés napon a vőlegény főnöke vagy rokona, vagy egy ismerős, aki jól ismeri az illemszabályokat, elment a menyasszony hazába, hogy ajándékot adjon, az ajándékok jegyzékével együtt. A menyasszony családja pedig a vendéget ételekkel kínálta és emléktárgyat adtak nekik.

És végül jött az esküvő. Az esküvőt is egy szerencsés nap estéjén rendezték. A vőlegényes házban tartották. Amikor a menyasszony elindult, a menyasszony a férfi testvérével, gyaloghintóval ment. Utána következtek a csomagok. A vőlegény családja pedig a kapu előtt tüzet égetve várta a menyasszonyt. Először a menyasszony ült le, azután a vőlegény, majd  ugyanabból a szakéból ittak. Először a vőlegény iszik háromszor, majd a menyasszony háromszor, végül megint a vőlegény háromszor. Régen a menyasszony ivott először. Aztán ettek, ittak, majd a menyasszony átöltözött fehér ruhából egy színes ruhába, amit a vőlegénytől kapott és végül megvacsoráztak.

A házasság az egyik legnagyobb dolog az életben. Japánban mostanában gyakran egy pár találkozik valahol, randevúzik, és ha szeretik egymást, akkor sokáig együtt járnak. Végül ha hosszú ideig együtt járnak, összeházasodnak. De régen Japánban nem ez történt. Ebben a bejegyzésben arról szeretnék írni, hogy milyen volt régen a házasság Japánban és most milyen a japán család.

Először arról szeretnék írni, hogy milyen volt régen a házasság Japánban. Körülbelül 1000 évvel ezelőtt, ha egy férfi szeretett egy nőt és szeretett volna megnősülni, a férfi sokszor elment a nő házához. De a férfi nem láthatta a nő arcát, csak beszélni tudott vele. Ha a férfi körülbelül háromszor vagy többször elment a nőhöz, akkor a pár összeházasodott. Azonban a házasság után, ha a férfinek megtetszett egy másik nő, nem járt tovább a korábbi nőhöz, hanem talán a másik nőhöz kezdett járni. Ebben az esetben a házasság megszűnt és akkor a nő feleségül tudott menni egy másik férfihoz. Japánban régen a házasság tekintetében, a párok nem voltak felelősek.

Manapság amikor a pár el akar válni, bonyolult dolgokat kell csinálni. Például el kell menni a polgármester hivatalba és be kell adni a válási papírt. Ha a férfi vagy a nő nem akar elválni, talán bíróságra kell menni és a pár veszekedik. Mostanában a házasság erős és különleges kapcsolatot jelent. A házasság nehéz és fontos dolog. De régen a házasság nem volt nehéz. Ha a férfi szeretett volna feleségül venni egy nőt, csak el kellett járnia hozzá, és ha el szeretett volna válni, csak nem járt hozzá többet. A házasság nagyon könnyű dolog volt.

Manapság milyen a család Japánban? Alapjában véve egy családban egy apa, egy anya és gyerek van. Régen néhány család a nagyszülőkkel lakott. De most kevesebb lett az ilyen család. Azt hallottam, hogy mostanában több a szingli anya is. A szingli anya olyan anya, akinek van gyereke, de elvált, így egyedül gondoskodik a gyerekéről. Sok családforma van, de minden család jó, amíg mindenki boldogan és vidáman tud együtt lakni.

Ebben a szemeszterben a japán gyerekkori játékoknak néztem utána, és most erről szeretnék írni. Azért választottam ezt a témát, mert nem sokat tudtam a játékokról, amelyeket gyakran játszottam, amikor gyerek voltam.

A játékoknak két típusa van, tehát a gyerekek vagy kint vagy bent játszanak. A kinti játékok célja az, hogy játék közben mozgassák a testüket, és a kondíciójuk javuljon.

Először az Edo-korszak óta létező gyerekkori játékok történetéről írok. Az Edo-korszakban a játékok tették ki a gyerekek életének nagyobb részét. A lányok, akik  dajkálták a gyereket, nem csak dajkálták, hanem különböző játékokat játszottak velük, például fogócskát és fonaljátékot. Az Edo-korszak közepén sok gyereknek játékot és babát készítettek. Akkoriban kedvelt játékok voltak a fogócska, a bújócska, az otedama és a fonaljáték.

Sokszor használtok számítógépet és használjátok az internetet? Manapság nagyon kellemesen tudjuk használni az internetet. Mindenki otthonról, az interneten vesz ruhát, zenét, játékot. És ha két ember messze lakik egymástól, tudnak csetelni és e-mailezni egymással, és a Twitteren kis naplót írni. A Facebookra fényképeket tesznek fel. De mostanában sokan kellemetlenül érzik magukat az internet miatt, mert sokszor rosszul használják az internetet, például csalásra, mocskolódásra, mások piszkálására stb. Néhány nappal ezelőtt egy gimnazista írt egy emberről a Twitteren, akivel a vonaton találkozott, és a hírek arról számoltak be, hogy a lányt a rendőrségre vitték, mert a Twitteren pejoratív megjegyzést írt a férfiról. A másik hír az volt, hogy egy focimeccsen egy szurkoló rossz dolgot írt az ellenfélről. Ő is gimnazista volt és a focicsapat bocsánatot kért, mert nem figyelt a szurkolójára.

Ezek a hírek körülbelül két hónappal ezelőtt történtek. Majdnem mindenki használja a Facebookot, a Twittert, a blogokat stb. Ezek egyrészt nagyon jól működnek, például könnyen meg tudjuk tudni, hogy mit csinálnak a barátok, könnyen meg tudjuk osztani a jó élményeinket, de másrészt rosszul is működnek. A Facebookon valaki a barátunknak adja ki magát, és a információkat szerez meg rólunk, például az ember nevét, születésnapját, iskoláját. A Twitterről megtudhatják hogy hol vagyunk vagy mit csináljunk és mit mondunk.

Most néhány tanácsot szeretnék adni, hogy hogy hogyan használjuk okosan az internetet. Az első tanács az, hogy ne írjatok rossz dolgot az interneten és jól gondoljátok meg, hogy mit írtok. Lehet, hogy valakinek csak egy vicc, de más embernek nem csak vicc, hanem piszkálás vagy sértés. A második tanács, hogy ne írjatok ki az internetre személyes adatokat. Már mondtam, hogy a személyes adatok nagyon értékesek és valakinek a telefonszáma vagy e-mail címe nagyon hasznos lehet rossz szándékú emberek számára. Valaki rosszra tudja használni a személyes információt, például csalást is el lehet követni velük. A harmadik tanács az, hogy ismeretlen embereknek ne mutassuk meg az internetes tevékenységünket. Ha csak a barátaink látják a honlapot, Facebookot, Twittert, akkor kevés problémánk történik az interneten. Ha okosan használjuk az internetet, akkor kellemesen tudunk információkat kapni, és szinte mindent csinálhatunk. A jövőben is sok dolgot csinálhatunk a számítógéppel, és persze ez a jövőben is az egyik fontos gép lesz.

Ebben a bejegyzésben a net-idzsiméről szeretnék írni. Már gyerekkoromban is volt olyan, hogy egy bizonyos embert bántottak az interneten keresztül, de akkor még nem volt okostelefon és LINE se, úgyhogy más volt a zaklatás formája. Az idzsime formája évről évre változik, és nekünk is muszáj megismerni a mostani helyzetet és gondolkodni, hogy hogyan lehet megoldani a problémákat a gyerekek érdekében.

Az első fontos dolog, hogy az interneten nem lehet látni a másik ember arcát, így igaz az, hogy nehéz megérteni, hogy hogyan érzi magát a másik ember a neki írt szöveg miatt. Nagyon fontos, hogy a szónak rengeteg hatása van jó értelemben, és rossz értelemben is. Ha mélyen megbántják a másik embert, talán nem veszik észre. Általában csak szöveggel nehéz kifejezni az érzéseket, és gyakran előfordul félreértés, vagy kellemetlenség. Például egy diák a hétköznapi társalgásban sokszor használt csak a viccként nagyon durva szavakat, például hogy „Dögölj meg!” vagy „Tűnj el!”. De a másik diák megbántódott ezek miatt a szavak miatt. Gyerekkoromban egy rossz, de divatos dolog volt, hogy voltak olyan internetes oldalak, amin egy iskoláról volt szó, és bizonyos diákokról rosszakat írtak név nélkül. Akkor nagy probléma volt az, hogy néhány diák megsértődött emiatt az oldal miatt, és a tanárok nem tudták kitalálni, hogy kik írták a szövegeket.

A másik legkomolyabb probléma, hogy a szülőknek vagy a tanároknak nehéz észrevenni, hogy mi történik az interneten keresztül. Régen internetes oldalakon történt az idzsime, úgyhogy a tanárok láthatták a helyzetet, de mostanában gyakori, hogy a LINE-on bántják az illető diákot, szóval nehezebb lett észrevenni.

Mit kell csinálni a szülőknek és a tanároknak, hogy felismerjék a problémát? Nagyon fontos észrevenni a gyerek változását: pl. gyakran késik, hiányzik, vagy korán megy haza, rosszul érzi magát stb. Az is fontos, hogy mindig beszélgessenek is a gyerekkel az iskoláról vagy a LINE-ról. Ezután is változni fog a zaklatás formája, de az a lényeg, hogy mindig gondosan vigyázni kell a gyerekekre.