Mindenki tudja, hogy az egészség nagyon fontos. De az egészségügyi problémák nélküli élet túl természetes számunkra és ritkán vesszük észre azt, hogy a normális életünket élni nagy boldogság.

Kiskoromtól nagyon szerettem sportolni, úgyhogy amikor 10 éves voltam, elkezdtem röplabdázni. Majdnem mindennap reggel és este gyakoroltunk a barátaimmal. Én nem vagyok olyan magas, ez azt jelenti, hogy magasabbra kell ugranom, ha úgy akarok játszani, mint a többi, magas játékos. Lehet, hogy ez megerőltető volt, mert amikor 15 éves voltam, elszakítottam a térdszalagomat. Az orvos azt mondta, hogy a térdem nem tud magától meggyógyulni, és ha megint röplabdázni akarok, operációra van szükség. De féltem tőle, és azt hallottam, hogy két hétig a kórházban kell maradni. A középiskola harmadikos diákoknak nincs ilyen sok idejük, mert  szorgalmasan kell tanulniuk a felvételi vizsgára és nem akartam hiányozni az óráról. Úgyhogy azt választottam, hogy nem operáltatom meg a lábamat.

Mielőtt én elszakítottam a térdszalagomat, néha nem akartam röplabdázni, szinte utáltam a röplabdát, mert az edzőnk nagyon szigorú volt, és mindennap megszidott engem. És nem volt szabadidőm, mert minden nap volt edzés. De miután nem volt szabad röplabdáznom, észrevettem, hogy mennyire szeretek röplabdázni, és milyen nagyszerű a csapattársakkal együtt röplabdázni. Ha lehet, vissza akartam kapni ezt a lehetőséget. Én úgy döntöttem, hogy miután egyetemista leszek, meg fogom operáltatni a térdemet. Amikor gimnáziumba jártam, mindennap csak tanultam. Éreztem, hogy az élet sport nélkül nagyon unalmas, de türelmes voltam.

Miután átmentem az egyetemi felvételi vizsgán, az orvossal megbeszéltük és eldöntöttem, hogy az egyetem második évében, a tavaszi szünetben lesz a műtét. De nem tudtam várni és menedzserként beléptem az egyetemi röplabda klubba. Aggódottam amiatt, hogy kicsit unalmas csak összeszedni a labdákat, vagy vizet adni a játékosoknak, de ez nem volt probléma. Nagyon jól éreztem magam, amikor mindenki együtt gyakorolt és segíteni tudtam a játékosoknak. Legalább valami olyan dolgot csináltam, ami kapcsolatban volt a röplabdával, így boldog voltam. Egy évvel később megoperálták a térdemet, úgyhogy most tudok sportolni （persze óvatosan kell). De ez a tapasztalat emlékeztet engem arra, hogy mennyire szeretek röplabdázni. Még látszik a műtét nyoma a térdemen, de szerintem ez is az életem nyoma.

Ebben a prezentációban és ebben a posztban már szó volt róla, hogy Japánban nagyon fontos a diákmunka. De én azt gondolom, hogy a japán cégek túlságosan támaszkodnak a diákokra, és ez nem jó helyzet sem a főállású alkalmazottaknak, sem a diákoknak, sem a vendégeknek.

Először is a főállású alkalmazottaknak túl sokat kell dolgozni. Ha egy bolt vezetése túlságosan támaszkodik a diákokra, a diákmunkások befolyásolják azt, hogy mikor mennyi ember dolgozik. A diákok mindennap egyetemre vagy gimnáziumba járnak, vizsgáik vannak és néha külföldön is tanulnak a nyári szünetben vagy a tavaszi szünetben. Minden diáknak körülbelül ugyanakkor vannak a vizsgái és a hosszú tanítási szünetei, ezért nagyon eltérő a helyzet, amikor sok diák tud dolgozni és amikor kevesen tudnak dolgozni. Ha egy nap nagyon kevés diák tud dolgozni vagy egyetlen diák sem tud dolgozni, a főállású alkalmazottaknak kell dolgozniuk. Ráadásul a gimnazistáknak este 10 óra után nem szabad dolgozniuk. Az olyan egyetemista is nagyon kevés, aki késő estig akar dolgozni. Sőt, az üzletláncok, különösen az éttermek egyre több üzletet nyitnak, bár nincs elég dolgozójuk.

Én diák vagyok, így mostanáig egész élelemben tanultam. Ebben a dolgozatban az eddig tanulmányaimra tekintek vissza.

Amikor általános iskolai diák voltam, nem szerettem annyira tanulni, úgy mint más diákok. Nem tanultam szorgalmasan, de legalább megcsináltam a megcsinálandó feladatokat, mivel nem akartam, hogy leszidjanak. És akkor sem szerettem a tanulást, amikor középiskolai diák voltam. Különösen a matematikát nem tudtam jól érteni, így ezt a tantárgyat utáltam leginkább. De a középiskolai jegy fontos az olyan embereknek, akik szeretnének továbbtanulni, így nekem is, ezért szorgalmasabban tanultam, mint az általános iskolában. Ezen kívül nekem volt egy másik indokom is. Amikor jó jegyet kaptam, akkor az anyám nagyon örült. Én is nagyon örültem, mert szerettem az anyámat. Azonban a gimnáziumban megváltoztam, vagyis ráéreztem a tanulás ízére. Először bizony nem szerettem tanulni, így a gimnáziumi tanulás nagyon nehéz volt, sok volt a feladat és a megtanulandó anyag. Nekem eleinte nem volt kedvem, de egyszer váratlanul, véletlenül kaptam egy jó jegyet, és ettől megtáltosodtam. Azután önként szorgalmasan kezdtem tanulni, jó jegyeket tudtam kapni és végig első helyen voltam az osztályban. Az első hely nagyon kellemes volt nekem, és azt gondoltam, hogy sohasem akarok visszaesni. És szerintem különben is utálok veszíteni, és büszke vagyok, és ennek köszönhető, hogy meg tudtam tartani ezt a helyet.

A tanulás mindenkinek nagyon unalmas és utálja, de végül mindenkinek kell tanulni. És senkinek nem elég szeretni csinálni azt a dolgot, amit nem tud csinálni. Ha ez így van, szerintem jó, ha az ember csak legalább egyszer megpróbálja legyőzni az akadályt, tehát csak egyszer következetesen tanul, és akkor minden bizonnyal jó jegyet kaphat. Mert a tanuláshoz nem kell tehetség, hanem csak türelmesnek kell lenni. Ráadásul a türelmesség nem is túl nagy teher. Szerintem az elég sokat jelent, ha valaki mindennap biztosan legalább harminc percig tanul, vagy alvás előtt biztosan tíz szót megtanul stb. Mindenesetre fontos az, hogy szokásként tanuljon. Japánban van egy szólás—„A porból is hegy lesz, ha lerakódik”. Ez azt jelenti, hogy egy kis állandó türelemmel is lehet nagy sikert elérni. Én nagyon szeretem ezt a szólást, mert szerintem ez azt mondja, hogy mindenkinek mindenre megvan minden lehetősége. A nagy sikerhez nem kell zseninek lenni. Így mindenkinek van lehetősége arra, hogy okos legyen, ha csak legalább egyszer szorgalmasan tanul.

A tanulás és a munka nagyon fontos az életben. Azt hiszem, hogy nem lehet külön-külön gondolkodni tanulásról és munkáról. Ez azt jelenti, hogy ha jó oktatást kapok és sokat tanulok, akkor jó munkát tudok szerezni. Persze minden embernek különböző gondolatai vannak arról, hogy mi a jó munka. De az az igazság, hogy megtanulni az alapvető ismereteket a gimnáziumban és az egyetemen nagyon fontos és hasznos lesz, amikor valaki munkába áll és dolgozni kezd. Ezért azt hiszem, hogy miután valaki beiratkozik a gimnáziumba, nagyon fontos, hogy hogyan és mit tanul.

Japánban a gimnáziumban általában 8:45-kor kezdődik az első óra. Naponta hat vagy hét óra van, és a diákok sokat tanulnak. Az órák után sok diák délutáni kiegészítő iskolába jár és ott is tanul. Japánban különböző órák vannak a kiegészítő iskolákban, pl. egyszemélyes óra, csoportos óra és videóelőadás az interneten. A gimnázium Japánban nem kötelező és sok diák a felvételi vizsgára készül. A tantárgyak, amiket a diákok a gimnáziumban és az előkészítő iskolában tanulnak, attól függnek, hogy az ember milyen egyetemre fog felvételizni. Aki állami egyetemre fog felvételizni, öt tantárgyat kell tanulnia, aki pedig magánegyetemre, nem kell olyan sok tantárgyat tanulnia. Persze nemcsak az egyetem, hanem a szakiskola is egy választás. Mindenki sokat gondolkozik azon, hogy mi iránt érdeklődik és mi szeretne lenni, és elhatározza, hogy milyen karon, mit tanul majd, miután végez a gimnáziumban.

Az egyetemen a negyedéves diákoknak el kell dönteniük, hogy állást keresnek vagy továbbtanulnak a mesterképzésen. Sok diák állást kezd keresni. Amikor állást keres és talál, az mindenkinek fordulópont az életében. A negyedéves diákok, mielőtt végeznek az egyetemen, általában állást keresnek. Ezt japánul súkacunak hívják. Én még csak harmadéves diák vagyok, és nem kell állást keresnem. De lassan gondolnom kell arra, hogy milyen állásra vagyok kíváncsi és mit kell csinálnom. Én még nem tudok sokat erről, de sok negyedéves diáktól, a tanároktól és a barátaimtól hallottam a munkakeresésről. Mindenki azt mondja, hogy nagyon megerőltető és nehéz időszak, és nagyon fontos sokat készülni az interjúkra. Az interjún nagyon fontos, hogy sokat tudjak mutatni magamból, ezért először magamat kell megismernem. Én most kíváncsi vagyok arra, hogy még jobban megismerjem magamat az egyetemista éveim alatt.

Y. A.

(Kép: Japán állásbörze egyetemistáknak)

A japán általános iskolában általában egy évfolyamon 2-3 osztály van, a gimnáziumban pedig 4-6 osztály. Két japán oktatási jogszabály is szól arról, hogy ezek a szabványos osztályszámok Japánban. Azonban manapság Japánban a gyerekszám csökken, különösen vidéken, ezzel együtt pedig az iskola is kevesebb lesz. Az okajamai szülővárosomban is nagy probléma az elnéptelenedés. A legtöbb iskolában csak egy osztály van egy évfolyamon, sőt néhány iskolában több évfolyam tanul együtt egy osztályban. Az ilyen osztályt fukusiki gakkjúnak, egyesített iskolának hívják. Ráadásul lassan be is zárnak iskolák. Az az általános iskola is fukusiki gakkjú, ahova jártam, sőt, a másik általános iskola ahol tanultam is be fog zárni jövőre. Az iskolák újraszervezése azt jelenti, hogy ilyen iskolabezárások és -egyesítések történnek. Manapság egyre gyakoribb az iskolák újraszervezése Japánban.

Persze egy kicsit hiányzik majd az általános iskolám, azonban én inkább egyetértek az iskolák újraszervezésével. A következőkben ennek két okát szeretném leírni.

Az egyik, hogy néhány kis iskolában nincsenek évfolyamok. A japán iskolákban általában minden évben változik az osztály összetétele. Én a gimnáziumban tapasztaltam először az osztály változását, mert a gimnáziumban 3 osztály van egy évfolyamaton. Addig az óvodától az általános iskoláig körülbelül 12 évet főleg ugyanazokkal a társakkal töltöttem el. Szerintem ez nem is lett volna rossz, ha mindenki jól érezte volna magát az osztályban. Azonban az osztályom nem volt annyira jó. Az emberi kapcsolatok túl szűkek, és ez nekem unalmas és nyomasztó volt. Amikor beiratkoztam a gimnáziumba, frissebbnek és szabadabbnak éreztem magam. Több diákkal találkoztam és barátkoztam meg, új nézeteket és értékrendeket tanultam tőlük. Szerintem a diákok növekedéséhez az a legjobb, ha több osztály van egy évfolyamon. Ráadásul, az osztály változásakor a diákok meg tudják tanulni, hogyan lehet megbarátkozni más diákokkal.

A második ok, ami miatt egyetértek az iskolák újraszervezésével, hogy a kis iskolákban korlátozott a klubok száma. A japán iskolákban általában sok klubtevékenység van, körülbelül 10-20. Viszont abban az általános iskolában, ahova én jártam, csak három klub van: baseball klub, röplabda klub és pingpong klub. Nekünk, akik nem akartunk, nekünk is muszáj volt belépni egy klubba. Én nagyon szerettem volna zene klubba menni, de nem volt. Ráadásul nem jól tudok sportolni, így kelletlenül töltöttem sok nehéz időt az iskolai pingpong klubban. Emiatt is irigyeltem a nagyobb iskolákba járó diákokat.

Ni. N.

Először arról szeretnék írni, hogy milyen iskolában tanultam. Az édesapám munkája miatt sokszor költöztem, ezért sok iskolában tanultam. Amikor hét éves voltam, egy oszakai általános iskolába iratkoztam be, de egyből Amerikába kellett költöznünk. Amerikában a New Jersey Japán Iskolába jártam három évet. Sokat kellett tanulni ebben az iskolában. Például ebben az iskolában több angol óra volt, mint a japán iskolákban. És majdnem mindennap hét óra volt. A szépművészet órát és az angol órát amerikai tanárok tanították, ezért kicsit nehéz volt érteni. Három év után a helyi iskolára váltottam, mert ki akartam próbálni az amerikai iskolát. Az osztályban nem volt más japán, és csak angolul kellett beszélni, így nekem minden idő tanulás volt. A kedvenc tantárgyam a matematika volt. Tíz hónap után visszajöttem Japánba. A japán iskolában tanultam a társadalomról és a tudományokról, de nekem nehéz volt, mert addig szinte egyáltalán nem tanultam ezeket a tantárgyakat. A középiskolában és a gimnáziumban sokat tanultam, mert felvételiznem kellett. Természettudományos tagozaton tanultam az gimnáziumban, de nem jól tudtam a fizikát és kémiát. A kedvenc tantárgyam az angol volt. Azért választottam az idegen nyelvi kart, mert szerettem az angolt és kíváncsi vagyok az idegen nyelvekre.

Az egyetemen ebben a szemeszterben magyar órákat és egy angol órát választottam. A kedvenc magyar órámon egy rajzfilmet fordítunk japánra. Most próbálom leírni a szövegét. Ez nagyon nehéz, mert gyorsan beszélnek, de nagyon örülök, ha jól tudom hallani a szöveget és értem, mit mondott a szereplő. Szerintem a fordítás nehéz, mert olyan kifejezések vannak, amik nincsenek japánul. Nemcsak magyar tudás, hanem jó japán nyelvi képesség is kell hozzá. Most az angol órán egy amerikai színművet olvasok és ezt is nehéz lefordítani.

Jövőre szeretnék Magyarországon tanulni. Nemcsak nyelvet, hanem magyar kultúrát is. Ezen az egyetemen sok nyelvtant tanultam, így szeretném tudni használni ezeket akkor is, amikor beszélgetek.

A jövőben szeretném a nyelvtudásomat használni a munkában. Ha van lehetőség arra, hogy külföldön dolgozzak, szeretnék ott dolgozni néhány évet. De még nem döntöttem el milyen munkakörben szeretnék dolgozni, ezért még sokat kell gondolkodnom.

M. A.

A japán iskolarendszert szeretném bemutatni. Sok különbség van a japán iskola és a magyar iskola között.

Japánban 3 évestől 5 éves korig sok gyerek jár óvodába, de nem mindenkinek kell járni. Az óvodában a gyerekek énekelnek és rajzolnak. Ők a társadalmi rendszert is meg tudják tanulni. Japánban sok magánóvoda van. A gyerekeknek egyenruhát kell viselni, amikor az óvodába mennek, de amikor megérkeznek, ott az egyenruhából munkaruhába kell átöltözni, mert a ruhájuk napközben piszkos lesz.

6 évestől 12 éves korig a gyerekek általános iskolába járnak. Itt általános műveltséget (matematikát, nyelvtant, technikát, ének-zenét stb.) tanulnak. Magániskola és állami iskola is van Japánban. A magániskolában a diákoknak egyenruhát kell viselni és fekete iskolatáskát kell hordani. Az állami iskolában pedig a diákoknak nem kell egyenruhát viselni. Mindkét fajta általános iskolában a diákok együtt ebédelnek az iskolában. Az étlapot dietetikus állítja össze, ezért a szülőknek nem kell aggódniuk.

13 évestől 15 éves korig a gyerekek alsó középiskolába járnak. Japánban a gyerekeknek az alsó középiskoláig kell iskolába járni. Ezt iskolakötelezettségnek hívjak. Az alsó középiskola hasonlít a felső középiskolára. Kettő fajta van. A magániskolában van egyenruha, és sok diák jár az iskolába vonattal. Az állami iskolában is egyenruha van, de a gyerekek gyalog mennek, mert az iskola közel van az otthonukhoz. Néha a magániskolai diákoknak nem kell egyenruhát viselni.

16 évestől 18 éves korig a japán gyerekek felső középiskolába járnak. Itt is kettő iskola fajta (magán és állami iskola) van, de hasonlítanak egymásra. Sok diák a továbbtanulást választja, ezért sokat kell tanulni az egyetemi felvételi vizsgára.

19 évestől 22 éves korig a diákok egyetemre járnak. Az egyetemeken különböző egyetemi karok (orvostudományi, műszaki, bölcsészettudományi, közgazdaságtudományi kar stb.) vannak. Persze az egyetemből is kettő fajta van. Nagy különbség van a magán és állami egyetem tandíja között. Japánban a magánegyetemek tandíja kb. 1 millió jen, de az állami egyetemek tandíja csak kb. ötszázezer jen. A magánegyetemek tandíja nagyon drága, ezért aki nem ment át az állami egyetem felvételi vizsgáján, annak egy évig sokat tanulni és újra megpróbálhatja a vizsgát.

Nagy különbségek vannak a japán és a magyar iskola között. Szerintem ez nagyon érdekes.

K. M.