Mindenki tudja, hogy nagyon fontos, hogy rendszeresen végezzünk testmozgást, de ez nem könnyű. Különösen a mai japánok elfoglaltak, és mostanában nekem sincs időm, hogy sportoljak. A gazdagok között nagyon divatos az, hogy kondicionálóterembe járnak, de ez egy kicsit nehéz nekünk diákoknak és a hétköznapi embereknek. Akkor milyen fajta sport a legjobb az ilyen embereknek? Nekem van egy ötletem.

Amikor Kanadában voltam, nekem sok időm volt. Mindennap az óra után egy óráig sétáltam, kb. három kilométert. Nem volt nehéz sétálni, mert Kanadában nyáron később megy le a nap, mint Japánban. Azért kezdtem sétálni, mert le akartam fogyni. Kanadában minden étel nagyon finom és sokat ettem. Emiatt három kilót híztam mindössze két hónap alatt. Sokan sétáltak vagy futottak Kanadában. Sok ember sétál kutyával és azt gondoltam, hogy ez jobb, mint egyedül. Sajnos nekem nem volt kutyám, ezért zenét hallgattam és úgy sétáltam. Az is nagyon jó volt. Szerintem az nagyon unalmas, ha csak sétálunk. Az az igazság, hogy nem fáradtam el túl könnyen és nagyon jól éreztem magam. Néha énekeltem és sétáltam (mert senki nem értette a japán dalt és nem szégyelltem magam). Fel tudtam frissíteni magamat és szerintem e miatt a szokás miatt tudtam a tyúkokkal feküdni, és a tyúkokkal kelni Kanadában. Amikor Japánban is betartom ezt a szokásomat, minden reggel korán fel tudok kelni.

Azt hiszem, hogy a gyaloglás vagy a futás nagyon jó módja az alakformálásnak. Semmilyen sporteszköz nem szükséges hozzá, és bárki és bárhol tudja végezni. Csak egyedül is el lehet kezdeni. (Ez nagyon fontos dolog nekünk japánoknak, akiknek nincs sok időnk.) Ezért azt szeretném ajánlani az elfoglalt embereknek, hogy kezdjenek sétálni vagy futni.

A gimnáziumomban a diákokat olyan emberré akarták nevelni, akik a tanulásban és a sportban egyaránt igyekeznek és sikeresek lesznek. Nem volt könnyű a diákok élete.

Először is arról szeretnék írni, hogy milyen volt a tanulás. Mindennap fél 8-kor kezdődtek az órák, és kb. délután 6-ig tartottak, aztán klubfoglalkozásra mentem. 6-7 órakor mentem haza. Otthon sem lehetett pihenni, bár nagyon fáradt voltam. Minden este meg kellett csinálni a házi feladatokat, fel kellett készülni a következő nap óráira, és meg kellett jegyezni az angol szavakat és a régi japán szavakat, mert minden angolórán és régi japánnyelv-órán szódolgozat is volt. Így minden este csak a tanulással foglalkoztam. Alig tudtam aludni. A legjobb esetben is csak 5 órát tudtam aludni. Az iskolában a szünetekben is tanultam, mert e nélkül még kevesebb lett volna az alvásidő.

Másodikként a sportról szeretnék írni. A gimnáziumban a klub sem volt könnyű. A gimnáziumomban különböző sportklubok léteztek, és az összes diák több mint fele tartozott valamelyik klubhoz. Majdnem minden sportklub mindennap tartott edzést. Én az íjászatklub tagja voltam. Hétköznap óra után és hétvégén délelőtt is edzettünk. Az íjászat nem olyan aktív sport, mégis elfáradtam az edzés végére. Hétvégén sokszor szurkolni is mentünk a versenyekre, ahol a klub tagjai versenyeztek. Az edzésről és a szurkolásról nem lehetett hiányozni, ha nem voltunk betegek vagy nem volt speciális dolgunk. A versenyeken általában sok időt kellett várni, ezért sokan vittek magukkal házi feladatokat, és ha volt egy kis idő, akkor házit csináltunk.

Nem volt könnyű a sportot és a tanulást is ilyen komolyan csinálni. Most visszanézve azt gondolom, hogy ez nem hatékony. Olyan fáradtan nehéz megtanulni a dolgokat. Ha rengeteg tennivaló van, akkor a diákok nem tudnak elég időt szakítani egy-egy feladatra és tantárgyra. Nem lehet az olyan tantárgyat intenzívebben tanulni, ami nem megy elég jól. A klub egy kis felfrissítő tevékenység lesz, mert ott a diákok mozoghatnak és találkozhatnak a barátaikkal, de szerintem nem kell olyan szigorúnak lenni, mint az alsó középiskolai sportklubokban. A gimnáziumban a tanulás a legfontosabb.

Most azt ajánlanám a gimnáziumomnak, hogy ne adjanak ugyanannyi, ugyanolyan szintű feladatot minden diáknak, az osztályfőnök beszélje meg a diákokkal, hogy melyik tantárgyból mit kell csinálni, és kevesebb edzést tartsanak vagy ne legyen kötelező a mindennapi részvétel. Azt hiszem, hogy az a fontos, hogy a diák, az osztályfőnök, egy-egy tantárgy tanárai és a klub tanárai együttműködjenek. Így a diákok a saját maguk számára legjobb egyensúlyt tudják megtalálni a tanulásban és a sportban.

Emlékszem arra az időre, amikor megtanultam biciklizni. Kiskoromban tricikliztem a ház előtt, aztán pótkerekes biciklivel jártam. Mielőtt elkezdtem az általános iskolát, az apukámmal elmentem egy parkba és ott gyakoroltam a pótkerék nélkül. Amikor féltem, nem tudtam tovább menni, rögtön megálltam. Amikor először tudtam egyedüli biciklizni, nem féltem, mert azt hittem, hogy az apám fogja a biciklit. Ebből megtanultam, hogy ha nem félek, tovább tudok menni.

Legjobban a tavaszi napos időben szeretek biciklizni. Biciklizés közben érzem a meleg szelet és látom az új leveleket és virágokat. Nem szeretek a téli havas időben biciklizni. Amikor a középiskolába biciklivel jártam, télen gyakran volt hóvihar és felfagyott a betonút. Nem tudtam messzire ellátni és nagyon kellett figyelni, hogy ne csússzak el.

A leghosszabb biciklitúrám a Simanami kaidó volt. A Simanami kaidó Hirosima megyét és Ehime megyét köti össze Japánban. A két megye között tenger van és hét szigeten és nyolc hídon keresztül juthatunk el az egyik megyéből a másikba. Ez a bicikliút egy kb. 70 kilométeres út. Nem lehet eltévedni, mert az úton van egy kék vonal és mutatja, hogy merre kell mennünk, és fehérrel rá van írva az, hogy hány kilométert tettünk meg, és még hány kilométer van hátra.

Az egyetemi nyári szünetben egyszer biciklivel végigmentem a Simanami kaidón egy barátommal. Az első nap egy Hirosimai városból indultunk, este egy szigeten egy panzióban aludtunk, és másnap érkeztünk az ehimei Imabari városba. Amikor indultunk, esett az eső és mennydörgést hallottunk. A biciklikölcsönzős azt ajánlotta, hogy busszal menjünk, de biciklivel mentünk, esőkabátban, mert azért jöttünk, hogy biciklizzünk. A tenger melletti úton mentünk. Nemsokára elvonultak a felhők és elállt az eső. Feltűnt a szivárvány, és aztán végig szép napos idő volt, mintha nem is lett volna eső. Minden híd előtt van egy hosszú emelkedő. Ezek nagyon fárasztóak voltak, de miután felértünk, gyönyörű tengeri látvány tárult a szemünk elé. Akkor a fáradtság rögtön elment.

Úgy érzem, hogy a biciklizés olyan, mint az élet. Vannak emelkedők, lejtők, napos idő és havas idő, de mindennek vége van előbb vagy utóbb.                               

Japánban sok ünnep van. Most évente összesen 16 ünnep van, és ez a legnagyobb szám a fejlett országok között. Az 1960-as évek óta fokozatosan növekszik ez a szám. Ennek az oka az, hogy a munkaőrült Japánban szinte egyáltalán nem lehet fizetett szabadságot kapni. Sok ünnepet hoztak létre, hogy legálisan lehessen pihenni. Így Japánban azon kívül, hogy pihenni lehet, nincs fontos jelentése a legtöbb ünnepnek. Mondjuk, tavaly a Hegyek napját azért hozták létre, hogy az emberek elmehessenek a hegyekhez és köszönetet mondhassanak, de szerintem nem sokan mennek a hegyre, nem ünnepelnek semmit, inkább alszanak vagy csavarogni mennek. Nem csak a Hegyek napján, hanem a Zöld napon, a Gyerekek napján, a Tenger napján, sőt még a Sportnapon is alszanak, heverésznek és csajoznak. Sajnos az az igazság, hogy akik a szolgáltatóiparban dolgoznak, nem tudnak pihenni az ünnepeken, mert olyankor többen használják a szolgáltatásokat. Igazából én is dolgozom. Sőt, nincs más munkaszüneti nap az ünnepnapokon kívül. Úgyhogy szerintem az emberek nem is tudják, hogy mikor milyen ünnep van. Igazából nem tudom megmondani, hogy jól működnek-e a japán ünnepek.

Persze van olyan ünnep, amikor majdnem mindenki tud pihenni és amit mindenki ismer. Ez az újév, a legfontosabb ünnep Japánban. Olyankor a rokonok összegyűlnek, és a templomba mennek. Ott boldogságot, egészséget, gazdagságot, vagy bármi mást kívánnak. Én mindig azt kívánom, hogy az egész világról eltűnjön a háború, mindenki boldog legyen, és én legyek a legizmosabb az egész naprendszerben. Ennek köszönhetően minden évben egyre békésebb lett a világ. Ha békés lett a világ, az emberek hazamennek a templomból és buliznak. Különleges és egy kicsit fényűző ünnepi ételeket és italokat esznek és isznak. Ez az ünnepi étel csodálatosan nagy adag, hogy az év első három napján ne kelljen főzni a háziasszonyoknak, de általában a kisgyerekeknek nem ízlik és az öregeknek veszélyes, mert a rizstorta (mocsi) ragacsos. Igazából a gyerekeknek minden mindegy. Nekik a legfontosabb dolog az, hogy rokonoktól sok zsebpénzt kapnak. Hirtelen jó gazdagok lesznek, azután egy pillanat alatt leégnek. Én most már nem kapok egy forintot se. Ellenkezőleg mindjárt adnom kell. Erről eszembe jut, hogy már öreg vagyok.

A második legfontosabb ünnep a Sportnap, mert mostanában egyre inkább elterjed az a gondolat, hogy az izmokat karban kell tartani. Aznap mindenkinek muszáj konditerembe menni, nem szabad heverészni. Azok, akik konditeremben dolgoznak, nagyon gazdagok lesznek, így persze én is. A sörivók a gyúrás után a kocsmába mennek megmozgatni a rekeszizmokat, a heverészők pedig a túlvilágra kerülnek. Ha nincs fájdalom, nincs nyereség. Győzzük le önmagunkat!

Ha létrehozhatnék egy új ünnepet, a Zenenapot hoznám létre. Ez olyan jó nap lenne, amin a városban mindenhol zenélnek, minden koncertre ingyen lehet bemenni, ráadásul a hangszereket és a zenét nagy kedvezménnyel lehet vásárolni. Én egy dobot, egy zongorát, és egy gitárt vennék, és egész nap fesztiváloznék. Ha nincs zene, nincs élet. Robbantsuk fel a művészetet!

Sajnos az emberek annak ellenére nagyon elfoglaltak, hogy sok ünnep van. De jól akarjuk érezni magunkat. Legalább az ünnepeken éljünk boldogan!

Nekem nagyon tetszik az év utolsó napja és az újév ünnepe. Japánban december 31-e és január elseje nagyon csendes. Magyarországon szilveszterkor az emberek általában a barátaikkal buliba mennek és várják az újévet, a japán emberek pedig otthon a családjukkal töltik ezt a az estét. Általában tévét néznek. Például szilveszterkor a Kóhaku utagasszent nézik. Ez egy nagyon híres és kicsit hagyományos japán zenei műsor. Minden szilveszterkor nagyon népszerű énekesek és énekesnők egy piros és egy fehér csoportra oszlanak és versengenek, hogy melyik csoport zenéje jobb.

Újévkor pedig sok ember szentélybe megy és imádkozik. A szentélyben az emberek azért imádkoznak, hogy az újév jó legyen. Aztán az egész család összejön. Otthon együtt oszecsit esznek. Az oszecsi japán hagyományos ünnepi ételeket jelent, amelyek szerencsét és hosszú életet jelentenek. Az emberek amazakét is isznak. Az amazake japán hagyományos édes rizsbor. Néha a szentélyben is lehet amazakét kapni. Nagyon szeretem az amazakét. A gyerekek pedig otoszidamát kapnak. Az otoszidama régebben mocsi volt, de most pénz. A gyerekek nagyon örülnek ennek. Általában játékot vesznek belőle. Január harmadikán pedig az emberek a Hakone váltófutást nézik a tévében. Nagyon szeretem a Hakone váltófutást nézni. Ezen a versenyen a versenyzők Hakonétől Tokióig futnak. A csapatok különböző egyetemeket képviselnek.

Magyarországon az emberek a szilvesztert és az újévet a barátokkal töltik és ezek nagyon vidám ünnepek. Japánban pedig az év utolsó napja és az újév nagyon fontos ünnepek. Ha valaki messze lakik, ezt az ünnepet akkor is okvetlenül a családjával tölti. Ezek az ünnepek nagyon fontosak a japán családoknak.

A családom egészségéről szeretnék írni. A családomban mindenki egészséges, de a nagyapám nagyothalló lett néhány éve. Ezért amikor a nagyapámmal beszélgetek, kicsit hangosabban és lassabban beszélek. Nagyothalló lett, de még dolgozik. A nagyapám dróthálókészítő, és azt mondta, hogy egész életében dolgozni akar. Ezért kell az egészségét megtartani. A nagyapám csinál néhány dolgot az egészségért. A nagyszüleim majdnem mindennap 6 órakor felkelnek, és az Oszakai vár parkjában könnyű mozgást végeznek. Ezt a mozgást rádió tornának hívják és ez egy olyan mozgás, amit zenére végeznek. Gyakran az iskolában is végezzük ezt a mozgást. Nem túl nehéz a mozgás, de ha komolyan csináljuk, elfáradunk. Ez a mozgás jó az egészségnek, ha mindennap csináljuk. A nagyapám az étrendjével is törődik. Néhány évvel ezelőtt sok alkoholt ivott, de mostanában csak különleges alkalmakkor iszik. A nagyanyám jól tud főzni és egészséges ételeket főz. Nem zsíros, hanem zsírmentes ételeket készít. Sok zöldséget és halat esznek. Szerintem emiatt nem nagyon lesznek betegek a nagyszüleim .

Nem csak a test egészsége, hanem a lélek egészsége is fontos. Ezt valóban éreztem a nagyanyám tapasztalatán. Egyszer a nagyanyámat baleset érte. Nem volt súlyos a baleset és szinte semmilyen sérülést nem szenvedett. De ez után egy darabig nem volt életkedve. Volt nap, amikor egész nap otthon feküdt. Akkoriban a családommal segítettünk, és a nagyanyám apránként jobban lett. Most már jól van és minden napot aktívan tölt. A nagyanyám azt mondta, hogy ha meg akarja tartani az egészséges lelket, hobbit kell végezni vagy valami örömteli dolgot kell csinálni.

A nagyszüleim sokszor mondják azt, hogy az egészség a legfontosabb. Ezért én is csinálok néhány dolgot az egészségért. Különösen az étrendemmel törődök, és egészséges ételeket eszem. Például zöldségeket és nattót eszem. Mostanában van egy egészséges étel, amit chia magnak hívnak, és amit a japánok is ismernek, és én is ettem már. Ez nagyon jó étel, mert sok táperő van benne és diétához is lehet használni. Nincs íze, de olyan mint a szezámmag. Salátába, joghurtba és miszo levesbe teszem bele. Szerintem vigyázni kell az egészségre, mert ha öregebbek leszünk, a mostani étrendünk befolyásolja az akkori életünket.

Sok országban vannak különleges egészségmegőrzési gyakorlatok. Például Indiában a jóga, Kínában a tajcsi. Japánban is van néhány olyan különleges szokás, ami segít az egészség megőrzésében. Ebben az írásban ezek közül kettőt mutatok be.

Az egyik a rádiótorna. Azért nevezik rádiótornának, mert eredetileg egy rádióműsor volt. Ebben a műsorban zongorakíséretet és egy hangot hallhatunk, ami megmondja nekünk, hogy hogyan kell mozogni. A rádió torna három részből áll. Az első rész a leghíresebb, minden japán ismeri. A második részt is ismerik. De a harmadikat viszont kevés ember ismeri. Ez nagyon bonyolult és nehéz mozgás. Ezért ha rádiótornát mondunk, akkor általában az az első részt jelenti. Az alábbiakban csak az első részről írok. Az első rész 13 mozgásból áll. Például olyan mozgásokból, hogy a testünket előre és hátra döntjük vagy a karunkat fölfelé és lefelé nyújtjuk. Közben mélyen lélegzünk. Nagyrészt egyszerű mozgások, ezért kisgyerekek és öregek, férfiak és nők, mindenki tudja csinálni. És sok helyen végzik. Az iskolai tornaórán először ezt csináljuk, hogy ne sérüljünk meg az óra közben. A gyárakban is csináljuk reggel. És mostanában nem csak az egészségért, hanem fogyókúraként is végezzük.

A másik japán egészségmegőrzési szokás a fürdés. Szerintem a japán fürdés különleges, különösen Európához képest. Amikor Magyarországon voltam, voltam gyógyfürdőben, de azt gondoltam, hogy az más, mint a japán fürdők, mert a japánok szeretnek nagyon meleg vízben fürdeni. És meglepett, hogy a barátaim otthon gyakran csak zuhanyoznak. A japánok nemcsak zuhanyoznak, hanem gyakran fürdenek is. Mert azt gondoljuk, hogy a fürdés jót tesz az egészségünknek. Például enyhíti a vállfájást. És fürdés közben sokat izzadunk, az is jó a bőrnek. Az egészségért és a szépségért gyakran egy különleges port vagy folyadékot teszünk a vízbe. (Ezeket nem szappanként használjuk.) Ez tovább javítja a fürdés minőségét. Ettől még jobb lesz az egészségünk és szebbek leszünk.

Ezek a japánok különleges egészségmegőrzési szokásai. Szerintem minden országban különbözik, hogy mi tesz jót az egészségnek. Ezért nem tudom, hogy a japán szokások tényleg jók-e. De ezeket hosszú ideje fontosnak tarják az emberek, ezért jó lenne, ha továbbra is fennmaradnának ezek a szokások.

Mindenki tudja, hogy az egészség nagyon fontos. De az egészségügyi problémák nélküli élet túl természetes számunkra és ritkán vesszük észre azt, hogy a normális életünket élni nagy boldogság.

Kiskoromtól nagyon szerettem sportolni, úgyhogy amikor 10 éves voltam, elkezdtem röplabdázni. Majdnem mindennap reggel és este gyakoroltunk a barátaimmal. Én nem vagyok olyan magas, ez azt jelenti, hogy magasabbra kell ugranom, ha úgy akarok játszani, mint a többi, magas játékos. Lehet, hogy ez megerőltető volt, mert amikor 15 éves voltam, elszakítottam a térdszalagomat. Az orvos azt mondta, hogy a térdem nem tud magától meggyógyulni, és ha megint röplabdázni akarok, operációra van szükség. De féltem tőle, és azt hallottam, hogy két hétig a kórházban kell maradni. A középiskola harmadikos diákoknak nincs ilyen sok idejük, mert  szorgalmasan kell tanulniuk a felvételi vizsgára és nem akartam hiányozni az óráról. Úgyhogy azt választottam, hogy nem operáltatom meg a lábamat.

Mielőtt én elszakítottam a térdszalagomat, néha nem akartam röplabdázni, szinte utáltam a röplabdát, mert az edzőnk nagyon szigorú volt, és mindennap megszidott engem. És nem volt szabadidőm, mert minden nap volt edzés. De miután nem volt szabad röplabdáznom, észrevettem, hogy mennyire szeretek röplabdázni, és milyen nagyszerű a csapattársakkal együtt röplabdázni. Ha lehet, vissza akartam kapni ezt a lehetőséget. Én úgy döntöttem, hogy miután egyetemista leszek, meg fogom operáltatni a térdemet. Amikor gimnáziumba jártam, mindennap csak tanultam. Éreztem, hogy az élet sport nélkül nagyon unalmas, de türelmes voltam.

Miután átmentem az egyetemi felvételi vizsgán, az orvossal megbeszéltük és eldöntöttem, hogy az egyetem második évében, a tavaszi szünetben lesz a műtét. De nem tudtam várni és menedzserként beléptem az egyetemi röplabda klubba. Aggódottam amiatt, hogy kicsit unalmas csak összeszedni a labdákat, vagy vizet adni a játékosoknak, de ez nem volt probléma. Nagyon jól éreztem magam, amikor mindenki együtt gyakorolt és segíteni tudtam a játékosoknak. Legalább valami olyan dolgot csináltam, ami kapcsolatban volt a röplabdával, így boldog voltam. Egy évvel később megoperálták a térdemet, úgyhogy most tudok sportolni （persze óvatosan kell). De ez a tapasztalat emlékeztet engem arra, hogy mennyire szeretek röplabdázni. Még látszik a műtét nyoma a térdemen, de szerintem ez is az életem nyoma.

A japán általános iskolában általában egy évfolyamon 2-3 osztály van, a gimnáziumban pedig 4-6 osztály. Két japán oktatási jogszabály is szól arról, hogy ezek a szabványos osztályszámok Japánban. Azonban manapság Japánban a gyerekszám csökken, különösen vidéken, ezzel együtt pedig az iskola is kevesebb lesz. Az okajamai szülővárosomban is nagy probléma az elnéptelenedés. A legtöbb iskolában csak egy osztály van egy évfolyamon, sőt néhány iskolában több évfolyam tanul együtt egy osztályban. Az ilyen osztályt fukusiki gakkjúnak, egyesített iskolának hívják. Ráadásul lassan be is zárnak iskolák. Az az általános iskola is fukusiki gakkjú, ahova jártam, sőt, a másik általános iskola ahol tanultam is be fog zárni jövőre. Az iskolák újraszervezése azt jelenti, hogy ilyen iskolabezárások és -egyesítések történnek. Manapság egyre gyakoribb az iskolák újraszervezése Japánban.

Persze egy kicsit hiányzik majd az általános iskolám, azonban én inkább egyetértek az iskolák újraszervezésével. A következőkben ennek két okát szeretném leírni.

Az egyik, hogy néhány kis iskolában nincsenek évfolyamok. A japán iskolákban általában minden évben változik az osztály összetétele. Én a gimnáziumban tapasztaltam először az osztály változását, mert a gimnáziumban 3 osztály van egy évfolyamaton. Addig az óvodától az általános iskoláig körülbelül 12 évet főleg ugyanazokkal a társakkal töltöttem el. Szerintem ez nem is lett volna rossz, ha mindenki jól érezte volna magát az osztályban. Azonban az osztályom nem volt annyira jó. Az emberi kapcsolatok túl szűkek, és ez nekem unalmas és nyomasztó volt. Amikor beiratkoztam a gimnáziumba, frissebbnek és szabadabbnak éreztem magam. Több diákkal találkoztam és barátkoztam meg, új nézeteket és értékrendeket tanultam tőlük. Szerintem a diákok növekedéséhez az a legjobb, ha több osztály van egy évfolyamon. Ráadásul, az osztály változásakor a diákok meg tudják tanulni, hogyan lehet megbarátkozni más diákokkal.

A második ok, ami miatt egyetértek az iskolák újraszervezésével, hogy a kis iskolákban korlátozott a klubok száma. A japán iskolákban általában sok klubtevékenység van, körülbelül 10-20. Viszont abban az általános iskolában, ahova én jártam, csak három klub van: baseball klub, röplabda klub és pingpong klub. Nekünk, akik nem akartunk, nekünk is muszáj volt belépni egy klubba. Én nagyon szerettem volna zene klubba menni, de nem volt. Ráadásul nem jól tudok sportolni, így kelletlenül töltöttem sok nehéz időt az iskolai pingpong klubban. Emiatt is irigyeltem a nagyobb iskolákba járó diákokat.

Ni. N.

Japánban sok iskola és más oktatási intézmény van, például egyetemek, gimnáziumok, középiskolák, általános iskolák és óvodák.

A gyerekek először 3 évestől 6 éves korig óvodába járnak, vagy ha az anyjuk dolgozik és nagyon elfoglalt, bármilyen kortól 6 éves korig a gyerekek más típusú óvodába is járhatnak, ahol későig vigyáznak rájuk. Az óvodában a gyerekek tanulnak játszani a barátaikkal, írni, rajzolni, és először ismerkednek meg más gyerekekkel és tanárokkal.

Az általános iskolában 6 évestől 12 éves korig vannak a gyerekek. Az első évben a japán órán a hiraganákat, a katakanákat és könnyű kandzsikat, és a számtan órán az összeadást és a kivonást tanulják. A második évben kezdenek tanulni sok kandzsit és a szorzótáblát. Amikor harmadikosok lesznek, kezdenek tanulni tudományt és társadalmat. Az osztályt is meg kell ismerni, ez nehéz diákoknak. A tanulás egyre nehezebb lesz az egyre magasabb osztályokban. A hatodik osztályban néhány gyerek felvételi vizsgát tesz a következő középiskolába.

Néhány gyerek olyan középiskolába jár, ahol felvételi vizsgát kell tenni. Más gyerekek pedig a helyi középiskolába járnak. A középiskolás diákok nem számtant tanulnak, hanem matematikát, és angolul is kezdenek tanulni. A tanórán kívül majdnem minden diák végez valamilyen klubtevékenységet. A klubok között sport és kulturális klubok vannak, ahol a diákok találnak olyan dolgot, aminek az idejüket szentelhetik. Sok esetben a diákok között, akik középiskolába felvételi vizsgát tesznek, néhány diák a következő gimnáziumba felvételi vizsga nélkül kerül be. Más diákok pedig a következő gimnáziumba felvételiznek.

A gimnáziumban a tanulás nehezebb lesz, és mindent részletesebben tanulnak. Elsős gimnazista kor után néhány vizsgát tesznek, jegyet kapnak, és eldöntik, melyik egyetemre mennek. A gimnáziumban is sok klub van, és a diákoknak szabadon lehet választani. Harmadikos korban szorgalmasan tanulnak, hogy arra az egyetemre tudjanak menni, amire akarnak.

Ha megbuknak a felvételi vizsgán, lehet tanulni még egy évet. Lehet tanulni kiegészítő tanévben vagy előkészítő iskolában. Ha felveszik őket arra az egyetemre, amelyre tényleg akarnak menni, nagyon örülnek.

Az embereknek iskolába járni nagyon fontos tapasztalat. Nemcsak tanulnak, hanem meg lehet ismerni az emberi kapcsolatokat is. A tanáraik és a szüleik sok mindent tanítanak a gyerekeknek, akik ezután felnőttek lesznek és kilépnek a társadalomba.

I. S.