Emlékszem arra az időre, amikor megtanultam biciklizni. Kiskoromban tricikliztem a ház előtt, aztán pótkerekes biciklivel jártam. Mielőtt elkezdtem az általános iskolát, az apukámmal elmentem egy parkba és ott gyakoroltam a pótkerék nélkül. Amikor féltem, nem tudtam tovább menni, rögtön megálltam. Amikor először tudtam egyedüli biciklizni, nem féltem, mert azt hittem, hogy az apám fogja a biciklit. Ebből megtanultam, hogy ha nem félek, tovább tudok menni.

Legjobban a tavaszi napos időben szeretek biciklizni. Biciklizés közben érzem a meleg szelet és látom az új leveleket és virágokat. Nem szeretek a téli havas időben biciklizni. Amikor a középiskolába biciklivel jártam, télen gyakran volt hóvihar és felfagyott a betonút. Nem tudtam messzire ellátni és nagyon kellett figyelni, hogy ne csússzak el.

A leghosszabb biciklitúrám a Simanami kaidó volt. A Simanami kaidó Hirosima megyét és Ehime megyét köti össze Japánban. A két megye között tenger van és hét szigeten és nyolc hídon keresztül juthatunk el az egyik megyéből a másikba. Ez a bicikliút egy kb. 70 kilométeres út. Nem lehet eltévedni, mert az úton van egy kék vonal és mutatja, hogy merre kell mennünk, és fehérrel rá van írva az, hogy hány kilométert tettünk meg, és még hány kilométer van hátra.

Az egyetemi nyári szünetben egyszer biciklivel végigmentem a Simanami kaidón egy barátommal. Az első nap egy Hirosimai városból indultunk, este egy szigeten egy panzióban aludtunk, és másnap érkeztünk az ehimei Imabari városba. Amikor indultunk, esett az eső és mennydörgést hallottunk. A biciklikölcsönzős azt ajánlotta, hogy busszal menjünk, de biciklivel mentünk, esőkabátban, mert azért jöttünk, hogy biciklizzünk. A tenger melletti úton mentünk. Nemsokára elvonultak a felhők és elállt az eső. Feltűnt a szivárvány, és aztán végig szép napos idő volt, mintha nem is lett volna eső. Minden híd előtt van egy hosszú emelkedő. Ezek nagyon fárasztóak voltak, de miután felértünk, gyönyörű tengeri látvány tárult a szemünk elé. Akkor a fáradtság rögtön elment.

Úgy érzem, hogy a biciklizés olyan, mint az élet. Vannak emelkedők, lejtők, napos idő és havas idő, de mindennek vége van előbb vagy utóbb.                               

Az  obon nevű japán ünnep nem nemzeti ünnep, de az egyik legfontosabb ünnep Japánban. Az obon ünnep minden évben augusztus 13-tól 16-ig van. Az obon hasonló mint Magyarországon a halottak napja. Azt mondjuk, hogy ilyenkor az elhunyt emberek lelke visszajön a világba.

Az obon az üzletembereknek az első hosszú szünet az aranyhét (egy olyan hét, ami május elején van és egymás után vannak az nemzeti ünnepek) után. A japán üzletemberek általában nem kaphatnak hosszú fizetett szabadságot, ezért ők obonkor kipihenik magukat és szórakoznak. Obonkor általában találkoznak egymással a rokonok. Akik más városokban dolgoznak vagy tanulnak, azok is visszamennek a szülővárosukba. Én egyedül lakom egy oszakai bérlakásban, de obonkor visszamegyek a vidéki szülővárosomba a családomhoz.     

Sok oboni szokás van. Nem tudom, hogy a nagyvárosokban is ápolják-e ezeket, de a családomban most is követünk néhányat. Augusztus 13-án, az obon előtti napon készülünk fel arra, hogy tisztelettel fogadjuk az elhunyt rokonok lelkét a lakásunkba. A ház eresze alá  lámpákat akasztunk és tüzet rakunk a ház előtt, és így mutatjuk, hogy örömmel várjuk a rokonok lelkét. Dangót (rizsből és babból készült gombóc alakú japán édesség) csinálunk és ezeket az oltár elé tesszük, ami otthon van és ahol a rokonokat gyászoljuk. A családommal együtt elmegyünk a temetőbe, és hazavisszük a rokon lelkét.

Obonkor bonodori, azaz bon néptánc fesztiválok is vannak. A bon néptánccal üdvözöljük és gyászoljuk a rokonok lelkét. A bonodori este kezdődik. A bon néptánc körtánc. A tér közepén egy tornyot építünk, a tornyon néhány férfi dobol és az emberek körülötte táncolnak. Sokan japán hagyományos könnyű nyári kimonót, jukatát viselnek. Étel, ital, és játékstandok is vannak. Régen minden közösség tartott bonodorit. Azonban mostanában egyre kevesebb bonodori van, mert a közösségi kapcsolatok gyengébbek lettek, sőt a fiatalok is kevesebben vannak. Kiskoromban a szülővárosomban is minden évben volt, de sajnos már nincs.

Az obon utolsó napján is tüzet rakunk a ház előtt, hogy visszakísérjük a rokonokat.

Szerintem nem az a fontos, hogy az elhunyt rokon igazán visszajön-e. Az fontosabb, hogy a családunkkal és a rokonokkal együtt töltjük az időt és visszaemlékszünk az elhunyt emberekre.

A japán általános iskolában általában egy évfolyamon 2-3 osztály van, a gimnáziumban pedig 4-6 osztály. Két japán oktatási jogszabály is szól arról, hogy ezek a szabványos osztályszámok Japánban. Azonban manapság Japánban a gyerekszám csökken, különösen vidéken, ezzel együtt pedig az iskola is kevesebb lesz. Az okajamai szülővárosomban is nagy probléma az elnéptelenedés. A legtöbb iskolában csak egy osztály van egy évfolyamon, sőt néhány iskolában több évfolyam tanul együtt egy osztályban. Az ilyen osztályt fukusiki gakkjúnak, egyesített iskolának hívják. Ráadásul lassan be is zárnak iskolák. Az az általános iskola is fukusiki gakkjú, ahova jártam, sőt, a másik általános iskola ahol tanultam is be fog zárni jövőre. Az iskolák újraszervezése azt jelenti, hogy ilyen iskolabezárások és -egyesítések történnek. Manapság egyre gyakoribb az iskolák újraszervezése Japánban.

Persze egy kicsit hiányzik majd az általános iskolám, azonban én inkább egyetértek az iskolák újraszervezésével. A következőkben ennek két okát szeretném leírni.

Az egyik, hogy néhány kis iskolában nincsenek évfolyamok. A japán iskolákban általában minden évben változik az osztály összetétele. Én a gimnáziumban tapasztaltam először az osztály változását, mert a gimnáziumban 3 osztály van egy évfolyamaton. Addig az óvodától az általános iskoláig körülbelül 12 évet főleg ugyanazokkal a társakkal töltöttem el. Szerintem ez nem is lett volna rossz, ha mindenki jól érezte volna magát az osztályban. Azonban az osztályom nem volt annyira jó. Az emberi kapcsolatok túl szűkek, és ez nekem unalmas és nyomasztó volt. Amikor beiratkoztam a gimnáziumba, frissebbnek és szabadabbnak éreztem magam. Több diákkal találkoztam és barátkoztam meg, új nézeteket és értékrendeket tanultam tőlük. Szerintem a diákok növekedéséhez az a legjobb, ha több osztály van egy évfolyamon. Ráadásul, az osztály változásakor a diákok meg tudják tanulni, hogyan lehet megbarátkozni más diákokkal.

A második ok, ami miatt egyetértek az iskolák újraszervezésével, hogy a kis iskolákban korlátozott a klubok száma. A japán iskolákban általában sok klubtevékenység van, körülbelül 10-20. Viszont abban az általános iskolában, ahova én jártam, csak három klub van: baseball klub, röplabda klub és pingpong klub. Nekünk, akik nem akartunk, nekünk is muszáj volt belépni egy klubba. Én nagyon szerettem volna zene klubba menni, de nem volt. Ráadásul nem jól tudok sportolni, így kelletlenül töltöttem sok nehéz időt az iskolai pingpong klubban. Emiatt is irigyeltem a nagyobb iskolákba járó diákokat.

Ni. N.

Én okajamai vagyok. Okajamában egy régi japán házban laktam a családommal. Az a ház egy kis vidéki faluban van. A közelében csak rizsföldek és hegyek vannak, és kevés a ház. Nincsenek könyvesboltok, éjjel-nappali boltok és magas épületek. Rossz a közlekedés. De sajnos általában nem csendes. Tavasszal a békák, nyáron a kabócák és ősszel a rovarok énekelnek a rizsföldön és a fűben. A télen nagyon nyugodt a környék.

A házunk kétszintes, a földszinten a nagyszüleim laknak, az emeleten a szüleim és a testvéreim. Az emeleten van a nappali, a szüleim hálószobája és a gyerekszobák. A földszinten van egy nappali, a konyha, a nagyszüleim hálószobája, a hagyományos japán vendégszoba és a fürdőszoba.

A ház körül egy kis tavacska van. A nagypapám pontyot tart benne. Egy kis farm is van. Zöldségeket nevelnek. Néha majmok és vaddisznók jönnek a hegyekből és zöldséget lopnak.

Ezen kívül egy kis élelmiszerbolt is van a házunknál. A ház és a bolt egy épületben van. A nagyszüleim vezetik a boltot. Főleg a környékbeli idősek jönnek, de nemcsak az élelmiszerek miatt jönnek ide. A boltban van néhány szék, az idősek ott ülve beszélgetnek és italokat isznak.  

Amikor ott laktam, én szerettem ezt a házat, de nem szeretettem a falut, mert nekem kényelmetlen és unalmas volt. Most sem szeretem, de néha hiányzik a természet és a nyugalom.

Ni. N.