Mindenki tudja, hogy az egészség nagyon fontos. De az egészségügyi problémák nélküli élet túl természetes számunkra és ritkán vesszük észre azt, hogy a normális életünket élni nagy boldogság.

Kiskoromtól nagyon szerettem sportolni, úgyhogy amikor 10 éves voltam, elkezdtem röplabdázni. Majdnem mindennap reggel és este gyakoroltunk a barátaimmal. Én nem vagyok olyan magas, ez azt jelenti, hogy magasabbra kell ugranom, ha úgy akarok játszani, mint a többi, magas játékos. Lehet, hogy ez megerőltető volt, mert amikor 15 éves voltam, elszakítottam a térdszalagomat. Az orvos azt mondta, hogy a térdem nem tud magától meggyógyulni, és ha megint röplabdázni akarok, operációra van szükség. De féltem tőle, és azt hallottam, hogy két hétig a kórházban kell maradni. A középiskola harmadikos diákoknak nincs ilyen sok idejük, mert  szorgalmasan kell tanulniuk a felvételi vizsgára és nem akartam hiányozni az óráról. Úgyhogy azt választottam, hogy nem operáltatom meg a lábamat.

Mielőtt én elszakítottam a térdszalagomat, néha nem akartam röplabdázni, szinte utáltam a röplabdát, mert az edzőnk nagyon szigorú volt, és mindennap megszidott engem. És nem volt szabadidőm, mert minden nap volt edzés. De miután nem volt szabad röplabdáznom, észrevettem, hogy mennyire szeretek röplabdázni, és milyen nagyszerű a csapattársakkal együtt röplabdázni. Ha lehet, vissza akartam kapni ezt a lehetőséget. Én úgy döntöttem, hogy miután egyetemista leszek, meg fogom operáltatni a térdemet. Amikor gimnáziumba jártam, mindennap csak tanultam. Éreztem, hogy az élet sport nélkül nagyon unalmas, de türelmes voltam.

Miután átmentem az egyetemi felvételi vizsgán, az orvossal megbeszéltük és eldöntöttem, hogy az egyetem második évében, a tavaszi szünetben lesz a műtét. De nem tudtam várni és menedzserként beléptem az egyetemi röplabda klubba. Aggódottam amiatt, hogy kicsit unalmas csak összeszedni a labdákat, vagy vizet adni a játékosoknak, de ez nem volt probléma. Nagyon jól éreztem magam, amikor mindenki együtt gyakorolt és segíteni tudtam a játékosoknak. Legalább valami olyan dolgot csináltam, ami kapcsolatban volt a röplabdával, így boldog voltam. Egy évvel később megoperálták a térdemet, úgyhogy most tudok sportolni （persze óvatosan kell). De ez a tapasztalat emlékeztet engem arra, hogy mennyire szeretek röplabdázni. Még látszik a műtét nyoma a térdemen, de szerintem ez is az életem nyoma.

Ebben a prezentációban és ebben a posztban már szó volt róla, hogy Japánban nagyon fontos a diákmunka. De én azt gondolom, hogy a japán cégek túlságosan támaszkodnak a diákokra, és ez nem jó helyzet sem a főállású alkalmazottaknak, sem a diákoknak, sem a vendégeknek.

Először is a főállású alkalmazottaknak túl sokat kell dolgozni. Ha egy bolt vezetése túlságosan támaszkodik a diákokra, a diákmunkások befolyásolják azt, hogy mikor mennyi ember dolgozik. A diákok mindennap egyetemre vagy gimnáziumba járnak, vizsgáik vannak és néha külföldön is tanulnak a nyári szünetben vagy a tavaszi szünetben. Minden diáknak körülbelül ugyanakkor vannak a vizsgái és a hosszú tanítási szünetei, ezért nagyon eltérő a helyzet, amikor sok diák tud dolgozni és amikor kevesen tudnak dolgozni. Ha egy nap nagyon kevés diák tud dolgozni vagy egyetlen diák sem tud dolgozni, a főállású alkalmazottaknak kell dolgozniuk. Ráadásul a gimnazistáknak este 10 óra után nem szabad dolgozniuk. Az olyan egyetemista is nagyon kevés, aki késő estig akar dolgozni. Sőt, az üzletláncok, különösen az éttermek egyre több üzletet nyitnak, bár nincs elég dolgozójuk.

Mostanában a japán diákoknak nagy probléma az ösztöndíj visszafizetése az egyetem elvégezése után. Azt hiszem, hogy most sokan azt gondolják, hogy miért kell egy ösztöndíjat visszafizetni. De egy híres japán ösztöndíj (Jasso: Japan Student Service Organization) úgy működik, hogy a visszafizetésből lesz a következő diákok ösztöndíja, ezért vissza kell fizetni az ösztöndíjat.

A Jasso ösztöndíjrendszerét mutatom be. Először az ösztöndíjasokról szólok. Akinek nincs elég pénze egyetemre járni, és jó eredményei vannak, annak lehet igényelnie az ösztöndíjat. De inkább a gazdasági elem a fontosabb. Két fajta ösztöndíj van, az egyik a különösen jó eredményekkel rendelkező diákoknak van, de ilyenkor az ösztöndíj összege eldöntött, nem lehet választani. És annak nincs kamata, szóval amennyit kapnak, annyit fizetnek vissza. A másik fajtánál nem annyira szigorúan veszik figyelembe az eredményeket, és öt összeg közül lehet választani. De ennek a típusnak kamata van, szóval ha későn fizetik vissza, akkor többet kell fizetni. És ugyanaz az ember mind a kettő fajta ösztöndíjat is megkaphatja egy időben.

Most nézzük meg, hogy milyen problémák fordulnak elő. Az egyik, hogy ahhoz, hogy állást szerezzen valaki, egyetemre kell járni. Ha nem jár egyetemre, akkor nehéz lesz jó munkát találni, szóval nem lesz elég a fizetése. Ezért sok diák tovább is tanul. De ha az egyetemen nem tanul szorgalmasan, nem találja ki mit akar csinálni a jövőben, vagy nem sikerül állást találnia, akkor nem tud elég pénzt keresni. Ezért ha ösztöndíjasként járt az egyetemre, nem tudja visszafizetni a pénzt.

És a másik ok, hogy néha az ösztöndíjasok nem tudják, hogy az ösztöníjat vissza kell fizetni. A diákok általában a gimnáziumban igénylik az ösztöndíjat, és akkor meghallgatják a tájékoztatást arról, és aláírják a szerződést. De ha a tanárok nem jól magyaráznak, vagy a diákok nem jól figyelnek, néhány diák nem ismeri a kötelezettségeit, és az egyetem elvégzése után nem fizet (és nem is tud, mert általában az ilyen emberek nem keresnek sok pénzt).

Általában azt mondják, hogy e miatt a két ok miatt történik probléma. Az elsőt kicsit nehéz megoldani, mert az álláskereséssel is kapcsolatban van. De a másodikat meg lehet oldani, meg kell ismertetni a diákokkal az ösztöndíjasok kötelezettségeit. Én is kaptam ösztöndíjat a Jassotól, és annak köszönhetően tudtam az egyetemre járni és Magyarországon is tanulni. Ez az ösztöndíj biztos, hogy fontos a diákoknak. Ezért remélem, hogy továbbra is jól működik ez a rendszer azok számára, akik szorgalmasan akarnak tanulni, és még jobb lenne, ha egy új rendszer is indítanának, amelyben nem kell visszafizetni az ösztöndíjat.

Források

・独立行政法人　日本学生支援機構 JASSO

http://www.jasso.go.jp/index.html

・公益財団法人　生命保険文化センター

・http://www.jili.or.jp/lifeplan/lifeevent/education/10.html

・http://news.ameba.jp/20150605-585/

・http://blogos.com/article/112895/

2015. május 18-tól három hétig angol tanítási gyakorlaton voltam az alsó középiskolában, ahova 7 évvel ezelőtt jártam. Ez a három hét nekem nagyon fontos időszak lett. Az iskolában tanár voltam, de sokat tanultam is. Nagyon meglepődtem, hogy teljesen más az a tanár, akit a diákok elképzelnek és az igazi. A következőkben arról fogok írni, amit a tanárokról gondoltam a gyakorlat alatt.

Először is a tanárok nagyon sokat gondolnak a diákjaikra. Szerintem a diákok nem tudják ezt. Korábban én sem tudtam, de a gyakorlat alatt én is sokat gondoltam rájuk. Például a tanár sok időt tölt csak egy óra elkészítésével is. Általában, az alsó középiskolai óra 50 perces, de felkészüléshez több idő kell. Ki kell gondolni, hogy mikor mit csinálunk, mire kell figyelnem, mit kell írnom, és milyen kérdés merülhet fel. Nagyon nehéz volt kigondolnom, hogy hogyan lehet könnyen megmagyarázni a nehéz új nyelvtant. Amikor alsó középiskolai diák voltam, nem nagyon szerettem az órákat, és néha aludtam (de csak amikor nagyon álmos voltam) vagy azt éreztem, hogy ez nagyon unalmas. Most azt gondolom, hogy ez nagyon rossz dolog volt, és sajnálom.

A következő kérdés, hogy szerintem a tanároknak túl sok munkájuk van. Régebben azt gondoltam, hogy a tanári munka csak tanítás, de ez nem igaz. Valójában az alsó középiskola tanároknak egyáltalán nincs szünetük. A tanár reggel 8 órakor megérkezik az iskolába, elő kell készíteni az aznapi órákat, utána a tanterembe megy, és a diákokat tájékoztatni kell az aznapi menetrendről. Mindennap 2-5 órája van, és néha ezeknek ugyanaz a tartalma. Ha nincs órája, ügyeletet kell tartani az iskola körül, és ha baj van vagy egy diák rossz, meg kell oldani a problémát. Ebédszünetben is a tanteremben segít a diákoknak és figyel a rossz diákokra. Ha egy diák nincs ott, meg kell találni őt, és a tanárnak nincs ideje ebédelni. Óra után pedig majdnem mindennap vannak megbeszélések. Néhány tanárnak iskolai klubba is kell mennie. Elméletileg 17 óra után haza lehet menni, de senki nem tud. Van aki 21 óráig is az iskolában marad.

Szerintem a tanári munka nagyon nehéz munka, mert a tanár gyerekekkel érintkezik, akikben sok lehetőség van. Ez motiváció a tanár számára. A tanárok azt akarják, hogy a diákok okosak legyenek, érdeklődjenek valami iránt és jobb emberek legyenek. Persze nagyon nehéz is ez a munka, de nagyon megéri.

Néha arra gondolok, hogy milyen lett volna az életem, ha más karra iratkoztam volna be. Persze most már hiába beszélek erről, de nekem érdekes gondolkodni a "másik önmagamról". Arról szeretnék gondolkodni, hogy mi történt volna, ha tudományos karon tanultam volna tovább.

Amikor gyerek voltam, nagyon szerettem nézni a csillagokat. Mivel Jakusima szigetén nevelkedtem, ami nagyon vidéken van, nagyon szép éjszakai égboltot nézhettem. Kíváncsi voltam, milyen a világűr. Gyakran olvastam képeskönyveket a világűr keletkezéséről. Amikor általános iskolába jártam, a természetismeret órán tanultam először a világűrről. Nehéz volt elképezni hogyan mozog a Föld vagy a Hold, de engem nagyon izgatott. A jövőben űrhajós akartam lenni.

Amikor középiskolába és gimnáziumba jártam, felvettem a földtan órát, sokat tanultam, és engem nagyon érdekelt a Neptunusz. Kíváncsi voltam, miért sugároz ez a bolygó ilyen szép kékes fényt. Sokat kutattam a Neptunuszról önállóan. Amikor másodéves gimnazista voltam, muszáj volt eldönteni, hogy humán vagy természettudományos tagozatra megyek. Mivel nemcsak a földtant szerettem, hanem az angolt, a világtörténelmet és a földrajzot is, nagyon nehéz volt eldönteni, hogy melyik tagozatra menjek. De nekem a matematika nem volt könnyű és nem szerettem. A tanár azt mondta, hogy ha nem szerettem a matematikát, szerinte a tudományos tagozat nehezen menne. Sokat gondolkodtam és végül humán tagozatra mentem. A gimnáziumban tudtam földtant tanulni, de az egyetemen nem. Mivel most nagyon érdekes dolgokat tanulok az egyetemen, nem sajnálom ezt, azonban néha szeretnék tanulni a világűrről és arra gondolok, hogy milyen lett volna a másik egyetemi életem.

Szeretném elképzelni ezt. Ha a tudományos tagozat mellett döntöttem volna, talán a természettudományi kar földtan szakára mentem volna. Kicsit szenvedtem volna a matematikával, de más órák nagyon érdekesek lettek volna. A diplomamunkám a Neptunuszról írtam volna. Az egyetem elvégzése után a JAXÁ-nál fogok dolgozni, ahol Japánban a világűrt kutatják. Nagyon rajongok ezért a szervezetért. Mennyire csodálatos lenne, ha tényleg a JAXÁ-nál tudnék dolgozni! Kicsit sajnáltam, hogy ez nem lehetséges, de utánanéztem ennek és megtudtam, hogy humán végzettségű emberként is tudok ott dolgozni. Nem közvetlenül tudok foglalkozni a világűrrel, azonban nagyon örülök, hogy lehetőségem van erre. Mivel engem érdekel az utazás, a fordítás és a külkereskedelem is, még nem tudom, milyen foglalkozást fogok választani, de a világűrrel kapcsolatos munkát is szeretném számításba venni.

Azokról a problémákról szeretnék írni, amelyek a japán oktatási rendszerben vannak, és arról hogy mit gondolok ezekről. Először is szeretném elmondani, hogy milyen a japán oktatási rendszer. Általában a japán iskolában a diákok nem azt tanulják, hogy hogyan kell tanulni vagy gondolkodni, hanem hogy mit kell tanulni vagy gondolni. Szerintem ez nagyon rossz, mert a diákoknak nem kell sok dolgon gondolkodni, és csak megtanulják a szavakat, a matematikai képleteket stb. A diákoknak meg kell tanulni a helyes választ, és nem lehet hibázni. Így sok japánnak nem kell mélyen gondolkodni, és nem tudják, hogyan kell gondolni. És sok japán fél, hogy rossz vagy furcsa dolgot mond, így inkább nem mond véleményt más diákok előtt. Szeretnék írni a japán dzsukuról, azaz felvételi előkészítő iskoláról is, mert szerintem ez nagyon fontos dolog Japánban. Mostanában sok japán gimnáziumi diák jár dzsukuba. Én is jártam, amikor gimnáziumi diák voltam. Én azért jártam, mert nem tanultam szorgalmasan, amikor elsős és másodikos diák voltam, így utána sokat kellett tanulni, és hatékonyan kellett tanulni, mert nekem kevesebb időm volt. De szerintem nem olyan jól hely a dzsuku, mert ez a legkönnyebb módszer ahhoz, hogy valaki átmenjen a vizsgán. Ha van könnyebb módszer, a diákok nem gondolkodnak önállóan azon, hogy mit kell tenni a sikerért. Szerintem a diákoknak a saját módszerükön kellene gondolkodniuk.

A következő részben arról szeretnék írni, hogy milyen különbségek vannak a japán és a magyarországi oktatási rendszer között, mert én tanultam erről a magyar nyelv órán. Sok dolgot nem tudtam, így sokat tanultam. Szerintem ez a téma nagyon érdekes, mert sok különbség van. Néhány különbségen nagyon csodálkoztam. Például Magyarországon az egyházi iskola és a magániskola különbözik, és az egyházi iskolában nem kell fizetni. Japánban ez nagyon furcsa, mert általában ez a kettő ugyanaz, és fizetni kell. És szerintem Japánban kevesebb egyházi iskola van, mert Japánban sok ember van, aki nem vallásos. Én sem vagyok hívő. Ezen kívül azt sem tudtam, hogy Magyarországon csak egy iskola van az általános iskola és az egyetem között (Japánban van alsó középiskola és felső középiskola). Szerintem néhányszor nem azt mondtam valakinek, hogy felső középiskola, hanem hogy gimnázium, amikor erről a témáról akartam beszélni. Olykor nagyon nehéz elmagyarázni az oktatási rendszert, mert sok különbség van a két ország között.

Én diák vagyok, így mostanáig egész élelemben tanultam. Ebben a dolgozatban az eddig tanulmányaimra tekintek vissza.

Amikor általános iskolai diák voltam, nem szerettem annyira tanulni, úgy mint más diákok. Nem tanultam szorgalmasan, de legalább megcsináltam a megcsinálandó feladatokat, mivel nem akartam, hogy leszidjanak. És akkor sem szerettem a tanulást, amikor középiskolai diák voltam. Különösen a matematikát nem tudtam jól érteni, így ezt a tantárgyat utáltam leginkább. De a középiskolai jegy fontos az olyan embereknek, akik szeretnének továbbtanulni, így nekem is, ezért szorgalmasabban tanultam, mint az általános iskolában. Ezen kívül nekem volt egy másik indokom is. Amikor jó jegyet kaptam, akkor az anyám nagyon örült. Én is nagyon örültem, mert szerettem az anyámat. Azonban a gimnáziumban megváltoztam, vagyis ráéreztem a tanulás ízére. Először bizony nem szerettem tanulni, így a gimnáziumi tanulás nagyon nehéz volt, sok volt a feladat és a megtanulandó anyag. Nekem eleinte nem volt kedvem, de egyszer váratlanul, véletlenül kaptam egy jó jegyet, és ettől megtáltosodtam. Azután önként szorgalmasan kezdtem tanulni, jó jegyeket tudtam kapni és végig első helyen voltam az osztályban. Az első hely nagyon kellemes volt nekem, és azt gondoltam, hogy sohasem akarok visszaesni. És szerintem különben is utálok veszíteni, és büszke vagyok, és ennek köszönhető, hogy meg tudtam tartani ezt a helyet.

A tanulás mindenkinek nagyon unalmas és utálja, de végül mindenkinek kell tanulni. És senkinek nem elég szeretni csinálni azt a dolgot, amit nem tud csinálni. Ha ez így van, szerintem jó, ha az ember csak legalább egyszer megpróbálja legyőzni az akadályt, tehát csak egyszer következetesen tanul, és akkor minden bizonnyal jó jegyet kaphat. Mert a tanuláshoz nem kell tehetség, hanem csak türelmesnek kell lenni. Ráadásul a türelmesség nem is túl nagy teher. Szerintem az elég sokat jelent, ha valaki mindennap biztosan legalább harminc percig tanul, vagy alvás előtt biztosan tíz szót megtanul stb. Mindenesetre fontos az, hogy szokásként tanuljon. Japánban van egy szólás—„A porból is hegy lesz, ha lerakódik”. Ez azt jelenti, hogy egy kis állandó türelemmel is lehet nagy sikert elérni. Én nagyon szeretem ezt a szólást, mert szerintem ez azt mondja, hogy mindenkinek mindenre megvan minden lehetősége. A nagy sikerhez nem kell zseninek lenni. Így mindenkinek van lehetősége arra, hogy okos legyen, ha csak legalább egyszer szorgalmasan tanul.

Amikor az iskolában tanulunk, mindannyian tankönyvet használunk. A tankönyv nagyon fontos, mert ebből sok dolgot tanulhatunk. De egyébként ki írta ezt a tankönyvet és hogyan jut el a diákokhoz? Japánban minden tanévkezdéskor, azaz minden áprilisban olvashatunk olyan újságcikket, ami a tankönyvekről szól.

Az oktatási minisztérium szerint az iskolában minden diáknak kötelező tankönyvet használni, és kb. három évig tart, amíg a diákokhoz eljut egy új tankönyv. Azért tart olyan hosszú ideig a tankönyv készítése, mert minden tankönyvnek át kell mennie egy ellenőrzésen, hogy a diákok használhassák. Ez az ellenőrzés 1947 óta működik. A második világháború előtt a japán kormány írta a tankönyveket. De azóta magánkiadók írják őket és a kormány által felállított csoport ellenőrzi. Ha a könyv át tud menni az ellenőrzésen, a kiadók eladhatják a tankönyvet az önkormányzatoknak. Végül a város adja a könyvet az iskolának, és a diákok ingyenesen használhatják.

Amikor a kiadók a tankönyvet írják, az oktatási minisztérium által hozott szabályokat kell követni, de ezen kívül a kiadók szabadon írhatnak. Minden kiadó könyve kicsit különbözik más kiadók könyveitől. Különösen a japán történelemmel kapcsolatban vannak kis különbségek. Viszont 1989 óta a kormány által felállított csoport nem ellenőrzi szigorúan a tankönyveket, ezért általában egy tankönyv sem szokott elbukni a vizsgán.

Sajnos sokszor történt probléma a tankönyvek miatt. Általában a japán kormány és a koreai és a kínai kormány szoktak vitatkozni a japán történelemről. Például a Szenkaku-szigetekről és a Takesima-szigetről mindig vitatkoznak. Kína szerint a Szenkaku-szigetek az övé, Korea szerint pedig a Takesima-sziget Korea része. A japán kormány persze azt mondja, hogy mindkét sziget Japán része. Viszont a japán tankönyvekben régebben nem volt olyan szöveg, hogy ezek a szigetek Japánhoz tartoznak. Mert a japán kormány attól félt, hogy a politikai kapcsolat rossz lesz Kínával és Koreával. 2015-ben pedig végül a kiadók azt írták az új tankönyvben, hogy a Szenkaku-szigetek és a Takesima-sziget nem ezeké az országoké, hanem Japán saját szigetei. Természetesen Kína és Korea nagyon haragszik emiatt Japánra. Még mindig vitatkoznak.

Szerintem az a lényeg, hogy a diákok gondolkodjanak arról, hogy mi az igazság, és tudják, hogy miért gondolják azt, amit gondolnak. A tankönyv csak egy eszköz, amikor valami új dolgot tanulunk. És sohase tökéletes, mert egy ember írja, akinek saját véleménye van Ezért nekünk, diákoknak gondolkodnunk kell, és mindenről saját véleményre van szükségünk.

Amikor egy japán városban vagy, sokszor láthatsz olyan diákokat, akik egyenruhát viselnek. Japánban sok iskolának saját egyenruhája van. Ez biztos a japán iskola egyik fő jellemzője. Ebben a dolgozatban bemutatom a japán iskolai egyenruhák történetét és azon gondolkodom, hogy miért szeretik az egyenruhát a japánok.

Az első japán egyenruha körülbelül 1872-ben tűnt fel. Ez talán az első hivatalos egyenruha, de tulajdonképpen már az Edo-korszaktól volt ilyen ruha. De az Edo-korszakban nem volt hivatalos egyenruha, hanem az iskolai diákok általában kimonót viseltek.

A japánok nem mindig használtak egyenruhát. Amikor háború volt, a japánoknak nem volt pénzük, így ekkor a japánok nem iskolai egyenruhát viseltek, hanem országos egyenruhát. Az országos egyenruha nagyon egyszerű és sima volt.

A háború után újra feltűnt az iskolai egyenruha. És 1970-től új típusú egyenruhák jelentek meg. A régi egyenruha általában olyan volt, mint a katonai egyenruhák, például a matrózblúz. Néhány ember azt mondta, hogy az ilyen egyenruhák miatt a japánoknak nincs egyéniségük. Ekkor a városokban feltűntek a fényes és színes egyenruhák.

Sok oka van annak, hogy miért szeretik a japánok az egyenruhát. Most bemutatok néhányat ezek közül.

Először is a legfontosabb ok, hogy a felnőttek így könnyen igazgathatják a diákokat. Ha a diák nem visel egyenruhát, a felnőttek nem tudják, hogy ő diák vagy nem. És amikor a diákok valami rossz dolgot csinálnak, lehet tudni az iskolájukat az egyenruháról.

A második dolog, hogy az egyenruha által át lehet adni a diáknak azt a tudatot, hogy ő az adott iskola diákja. Majdnem minden iskolában saját egyenruhát használnak, ezért a diák érezheti az iskolai identitást.

A harmadik ok, hogy mostanában olyan iskolák is vannak, ahol szép egyenruhát kell viselni, és ezáltal sok diák jelentkezik oda. Japánban magas a magángimnáziumok száma, és minden magángimnázium több diákot akar kapni, mint más iskolák. Amikor a diákok a leendő gimnáziumukról döntenek, néha az egyenruhát nézik.

Végül bemutatok néhány új egyenruha típust. Mostanában a legnormálisabb egyenruha biztosan a blézer. Sok iskolában használják ezt. A matrózblúz is népszerű. Sok lányiskolában használják, mert a matrózblúz nőies. A fiúiskolák közül pedig sok használ régi iskolai egyenruhákat.

A külföldi emberek sokan mondják, hogy a japánoknak nincs egyéniségük és saját gondolataik. Ennek egyik oka lehet az iskolai egyenruha. A japánok gyerekkoruktól iskolai egyenruhát viselnek. Néha az óvodában is van egyenruha. Ha mindig ugyanazt a ruhát viseli valaki, mint a körülötte lévő emberek, akkor lehet, hogy az ember egyéniség nélküli emberré válik.

U. M.

A japán általános iskolában általában egy évfolyamon 2-3 osztály van, a gimnáziumban pedig 4-6 osztály. Két japán oktatási jogszabály is szól arról, hogy ezek a szabványos osztályszámok Japánban. Azonban manapság Japánban a gyerekszám csökken, különösen vidéken, ezzel együtt pedig az iskola is kevesebb lesz. Az okajamai szülővárosomban is nagy probléma az elnéptelenedés. A legtöbb iskolában csak egy osztály van egy évfolyamon, sőt néhány iskolában több évfolyam tanul együtt egy osztályban. Az ilyen osztályt fukusiki gakkjúnak, egyesített iskolának hívják. Ráadásul lassan be is zárnak iskolák. Az az általános iskola is fukusiki gakkjú, ahova jártam, sőt, a másik általános iskola ahol tanultam is be fog zárni jövőre. Az iskolák újraszervezése azt jelenti, hogy ilyen iskolabezárások és -egyesítések történnek. Manapság egyre gyakoribb az iskolák újraszervezése Japánban.

Persze egy kicsit hiányzik majd az általános iskolám, azonban én inkább egyetértek az iskolák újraszervezésével. A következőkben ennek két okát szeretném leírni.

Az egyik, hogy néhány kis iskolában nincsenek évfolyamok. A japán iskolákban általában minden évben változik az osztály összetétele. Én a gimnáziumban tapasztaltam először az osztály változását, mert a gimnáziumban 3 osztály van egy évfolyamaton. Addig az óvodától az általános iskoláig körülbelül 12 évet főleg ugyanazokkal a társakkal töltöttem el. Szerintem ez nem is lett volna rossz, ha mindenki jól érezte volna magát az osztályban. Azonban az osztályom nem volt annyira jó. Az emberi kapcsolatok túl szűkek, és ez nekem unalmas és nyomasztó volt. Amikor beiratkoztam a gimnáziumba, frissebbnek és szabadabbnak éreztem magam. Több diákkal találkoztam és barátkoztam meg, új nézeteket és értékrendeket tanultam tőlük. Szerintem a diákok növekedéséhez az a legjobb, ha több osztály van egy évfolyamon. Ráadásul, az osztály változásakor a diákok meg tudják tanulni, hogyan lehet megbarátkozni más diákokkal.

A második ok, ami miatt egyetértek az iskolák újraszervezésével, hogy a kis iskolákban korlátozott a klubok száma. A japán iskolákban általában sok klubtevékenység van, körülbelül 10-20. Viszont abban az általános iskolában, ahova én jártam, csak három klub van: baseball klub, röplabda klub és pingpong klub. Nekünk, akik nem akartunk, nekünk is muszáj volt belépni egy klubba. Én nagyon szerettem volna zene klubba menni, de nem volt. Ráadásul nem jól tudok sportolni, így kelletlenül töltöttem sok nehéz időt az iskolai pingpong klubban. Emiatt is irigyeltem a nagyobb iskolákba járó diákokat.

Ni. N.