A házasság az egyik legnagyobb dolog az életben. Japánban mostanában gyakran egy pár találkozik valahol, randevúzik, és ha szeretik egymást, akkor sokáig együtt járnak. Végül ha hosszú ideig együtt járnak, összeházasodnak. De régen Japánban nem ez történt. Ebben a bejegyzésben arról szeretnék írni, hogy milyen volt régen a házasság Japánban és most milyen a japán család.

Először arról szeretnék írni, hogy milyen volt régen a házasság Japánban. Körülbelül 1000 évvel ezelőtt, ha egy férfi szeretett egy nőt és szeretett volna megnősülni, a férfi sokszor elment a nő házához. De a férfi nem láthatta a nő arcát, csak beszélni tudott vele. Ha a férfi körülbelül háromszor vagy többször elment a nőhöz, akkor a pár összeházasodott. Azonban a házasság után, ha a férfinek megtetszett egy másik nő, nem járt tovább a korábbi nőhöz, hanem talán a másik nőhöz kezdett járni. Ebben az esetben a házasság megszűnt és akkor a nő feleségül tudott menni egy másik férfihoz. Japánban régen a házasság tekintetében, a párok nem voltak felelősek.

Manapság amikor a pár el akar válni, bonyolult dolgokat kell csinálni. Például el kell menni a polgármester hivatalba és be kell adni a válási papírt. Ha a férfi vagy a nő nem akar elválni, talán bíróságra kell menni és a pár veszekedik. Mostanában a házasság erős és különleges kapcsolatot jelent. A házasság nehéz és fontos dolog. De régen a házasság nem volt nehéz. Ha a férfi szeretett volna feleségül venni egy nőt, csak el kellett járnia hozzá, és ha el szeretett volna válni, csak nem járt hozzá többet. A házasság nagyon könnyű dolog volt.

Manapság milyen a család Japánban? Alapjában véve egy családban egy apa, egy anya és gyerek van. Régen néhány család a nagyszülőkkel lakott. De most kevesebb lett az ilyen család. Azt hallottam, hogy mostanában több a szingli anya is. A szingli anya olyan anya, akinek van gyereke, de elvált, így egyedül gondoskodik a gyerekéről. Sok családforma van, de minden család jó, amíg mindenki boldogan és vidáman tud együtt lakni.

Ebben a szemeszterben a japán gyerekkori játékoknak néztem utána, és most erről szeretnék írni. Azért választottam ezt a témát, mert nem sokat tudtam a játékokról, amelyeket gyakran játszottam, amikor gyerek voltam.

A játékoknak két típusa van, tehát a gyerekek vagy kint vagy bent játszanak. A kinti játékok célja az, hogy játék közben mozgassák a testüket, és a kondíciójuk javuljon.

Először az Edo-korszak óta létező gyerekkori játékok történetéről írok. Az Edo-korszakban a játékok tették ki a gyerekek életének nagyobb részét. A lányok, akik  dajkálták a gyereket, nem csak dajkálták, hanem különböző játékokat játszottak velük, például fogócskát és fonaljátékot. Az Edo-korszak közepén sok gyereknek játékot és babát készítettek. Akkoriban kedvelt játékok voltak a fogócska, a bújócska, az otedama és a fonaljáték.

Sokszor használtok számítógépet és használjátok az internetet? Manapság nagyon kellemesen tudjuk használni az internetet. Mindenki otthonról, az interneten vesz ruhát, zenét, játékot. És ha két ember messze lakik egymástól, tudnak csetelni és e-mailezni egymással, és a Twitteren kis naplót írni. A Facebookra fényképeket tesznek fel. De mostanában sokan kellemetlenül érzik magukat az internet miatt, mert sokszor rosszul használják az internetet, például csalásra, mocskolódásra, mások piszkálására stb. Néhány nappal ezelőtt egy gimnazista írt egy emberről a Twitteren, akivel a vonaton találkozott, és a hírek arról számoltak be, hogy a lányt a rendőrségre vitték, mert a Twitteren pejoratív megjegyzést írt a férfiról. A másik hír az volt, hogy egy focimeccsen egy szurkoló rossz dolgot írt az ellenfélről. Ő is gimnazista volt és a focicsapat bocsánatot kért, mert nem figyelt a szurkolójára.

Ezek a hírek körülbelül két hónappal ezelőtt történtek. Majdnem mindenki használja a Facebookot, a Twittert, a blogokat stb. Ezek egyrészt nagyon jól működnek, például könnyen meg tudjuk tudni, hogy mit csinálnak a barátok, könnyen meg tudjuk osztani a jó élményeinket, de másrészt rosszul is működnek. A Facebookon valaki a barátunknak adja ki magát, és a információkat szerez meg rólunk, például az ember nevét, születésnapját, iskoláját. A Twitterről megtudhatják hogy hol vagyunk vagy mit csináljunk és mit mondunk.

Most néhány tanácsot szeretnék adni, hogy hogy hogyan használjuk okosan az internetet. Az első tanács az, hogy ne írjatok rossz dolgot az interneten és jól gondoljátok meg, hogy mit írtok. Lehet, hogy valakinek csak egy vicc, de más embernek nem csak vicc, hanem piszkálás vagy sértés. A második tanács, hogy ne írjatok ki az internetre személyes adatokat. Már mondtam, hogy a személyes adatok nagyon értékesek és valakinek a telefonszáma vagy e-mail címe nagyon hasznos lehet rossz szándékú emberek számára. Valaki rosszra tudja használni a személyes információt, például csalást is el lehet követni velük. A harmadik tanács az, hogy ismeretlen embereknek ne mutassuk meg az internetes tevékenységünket. Ha csak a barátaink látják a honlapot, Facebookot, Twittert, akkor kevés problémánk történik az interneten. Ha okosan használjuk az internetet, akkor kellemesen tudunk információkat kapni, és szinte mindent csinálhatunk. A jövőben is sok dolgot csinálhatunk a számítógéppel, és persze ez a jövőben is az egyik fontos gép lesz.

Ebben a bejegyzésben a net-idzsiméről szeretnék írni. Már gyerekkoromban is volt olyan, hogy egy bizonyos embert bántottak az interneten keresztül, de akkor még nem volt okostelefon és LINE se, úgyhogy más volt a zaklatás formája. Az idzsime formája évről évre változik, és nekünk is muszáj megismerni a mostani helyzetet és gondolkodni, hogy hogyan lehet megoldani a problémákat a gyerekek érdekében.

Az első fontos dolog, hogy az interneten nem lehet látni a másik ember arcát, így igaz az, hogy nehéz megérteni, hogy hogyan érzi magát a másik ember a neki írt szöveg miatt. Nagyon fontos, hogy a szónak rengeteg hatása van jó értelemben, és rossz értelemben is. Ha mélyen megbántják a másik embert, talán nem veszik észre. Általában csak szöveggel nehéz kifejezni az érzéseket, és gyakran előfordul félreértés, vagy kellemetlenség. Például egy diák a hétköznapi társalgásban sokszor használt csak a viccként nagyon durva szavakat, például hogy „Dögölj meg!” vagy „Tűnj el!”. De a másik diák megbántódott ezek miatt a szavak miatt. Gyerekkoromban egy rossz, de divatos dolog volt, hogy voltak olyan internetes oldalak, amin egy iskoláról volt szó, és bizonyos diákokról rosszakat írtak név nélkül. Akkor nagy probléma volt az, hogy néhány diák megsértődött emiatt az oldal miatt, és a tanárok nem tudták kitalálni, hogy kik írták a szövegeket.

A másik legkomolyabb probléma, hogy a szülőknek vagy a tanároknak nehéz észrevenni, hogy mi történik az interneten keresztül. Régen internetes oldalakon történt az idzsime, úgyhogy a tanárok láthatták a helyzetet, de mostanában gyakori, hogy a LINE-on bántják az illető diákot, szóval nehezebb lett észrevenni.

Mit kell csinálni a szülőknek és a tanároknak, hogy felismerjék a problémát? Nagyon fontos észrevenni a gyerek változását: pl. gyakran késik, hiányzik, vagy korán megy haza, rosszul érzi magát stb. Az is fontos, hogy mindig beszélgessenek is a gyerekkel az iskoláról vagy a LINE-ról. Ezután is változni fog a zaklatás formája, de az a lényeg, hogy mindig gondosan vigyázni kell a gyerekekre.

Mindenki tudja, hogy nagyon fontos, hogy rendszeresen végezzünk testmozgást, de ez nem könnyű. Különösen a mai japánok elfoglaltak, és mostanában nekem sincs időm, hogy sportoljak. A gazdagok között nagyon divatos az, hogy kondicionálóterembe járnak, de ez egy kicsit nehéz nekünk diákoknak és a hétköznapi embereknek. Akkor milyen fajta sport a legjobb az ilyen embereknek? Nekem van egy ötletem.

Amikor Kanadában voltam, nekem sok időm volt. Mindennap az óra után egy óráig sétáltam, kb. három kilométert. Nem volt nehéz sétálni, mert Kanadában nyáron később megy le a nap, mint Japánban. Azért kezdtem sétálni, mert le akartam fogyni. Kanadában minden étel nagyon finom és sokat ettem. Emiatt három kilót híztam mindössze két hónap alatt. Sokan sétáltak vagy futottak Kanadában. Sok ember sétál kutyával és azt gondoltam, hogy ez jobb, mint egyedül. Sajnos nekem nem volt kutyám, ezért zenét hallgattam és úgy sétáltam. Az is nagyon jó volt. Szerintem az nagyon unalmas, ha csak sétálunk. Az az igazság, hogy nem fáradtam el túl könnyen és nagyon jól éreztem magam. Néha énekeltem és sétáltam (mert senki nem értette a japán dalt és nem szégyelltem magam). Fel tudtam frissíteni magamat és szerintem e miatt a szokás miatt tudtam a tyúkokkal feküdni, és a tyúkokkal kelni Kanadában. Amikor Japánban is betartom ezt a szokásomat, minden reggel korán fel tudok kelni.

Azt hiszem, hogy a gyaloglás vagy a futás nagyon jó módja az alakformálásnak. Semmilyen sporteszköz nem szükséges hozzá, és bárki és bárhol tudja végezni. Csak egyedül is el lehet kezdeni. (Ez nagyon fontos dolog nekünk japánoknak, akiknek nincs sok időnk.) Ezért azt szeretném ajánlani az elfoglalt embereknek, hogy kezdjenek sétálni vagy futni.

A gimnáziumomban a diákokat olyan emberré akarták nevelni, akik a tanulásban és a sportban egyaránt igyekeznek és sikeresek lesznek. Nem volt könnyű a diákok élete.

Először is arról szeretnék írni, hogy milyen volt a tanulás. Mindennap fél 8-kor kezdődtek az órák, és kb. délután 6-ig tartottak, aztán klubfoglalkozásra mentem. 6-7 órakor mentem haza. Otthon sem lehetett pihenni, bár nagyon fáradt voltam. Minden este meg kellett csinálni a házi feladatokat, fel kellett készülni a következő nap óráira, és meg kellett jegyezni az angol szavakat és a régi japán szavakat, mert minden angolórán és régi japánnyelv-órán szódolgozat is volt. Így minden este csak a tanulással foglalkoztam. Alig tudtam aludni. A legjobb esetben is csak 5 órát tudtam aludni. Az iskolában a szünetekben is tanultam, mert e nélkül még kevesebb lett volna az alvásidő.

Másodikként a sportról szeretnék írni. A gimnáziumban a klub sem volt könnyű. A gimnáziumomban különböző sportklubok léteztek, és az összes diák több mint fele tartozott valamelyik klubhoz. Majdnem minden sportklub mindennap tartott edzést. Én az íjászatklub tagja voltam. Hétköznap óra után és hétvégén délelőtt is edzettünk. Az íjászat nem olyan aktív sport, mégis elfáradtam az edzés végére. Hétvégén sokszor szurkolni is mentünk a versenyekre, ahol a klub tagjai versenyeztek. Az edzésről és a szurkolásról nem lehetett hiányozni, ha nem voltunk betegek vagy nem volt speciális dolgunk. A versenyeken általában sok időt kellett várni, ezért sokan vittek magukkal házi feladatokat, és ha volt egy kis idő, akkor házit csináltunk.

Nem volt könnyű a sportot és a tanulást is ilyen komolyan csinálni. Most visszanézve azt gondolom, hogy ez nem hatékony. Olyan fáradtan nehéz megtanulni a dolgokat. Ha rengeteg tennivaló van, akkor a diákok nem tudnak elég időt szakítani egy-egy feladatra és tantárgyra. Nem lehet az olyan tantárgyat intenzívebben tanulni, ami nem megy elég jól. A klub egy kis felfrissítő tevékenység lesz, mert ott a diákok mozoghatnak és találkozhatnak a barátaikkal, de szerintem nem kell olyan szigorúnak lenni, mint az alsó középiskolai sportklubokban. A gimnáziumban a tanulás a legfontosabb.

Most azt ajánlanám a gimnáziumomnak, hogy ne adjanak ugyanannyi, ugyanolyan szintű feladatot minden diáknak, az osztályfőnök beszélje meg a diákokkal, hogy melyik tantárgyból mit kell csinálni, és kevesebb edzést tartsanak vagy ne legyen kötelező a mindennapi részvétel. Azt hiszem, hogy az a fontos, hogy a diák, az osztályfőnök, egy-egy tantárgy tanárai és a klub tanárai együttműködjenek. Így a diákok a saját maguk számára legjobb egyensúlyt tudják megtalálni a tanulásban és a sportban.

Emlékszem arra az időre, amikor megtanultam biciklizni. Kiskoromban tricikliztem a ház előtt, aztán pótkerekes biciklivel jártam. Mielőtt elkezdtem az általános iskolát, az apukámmal elmentem egy parkba és ott gyakoroltam a pótkerék nélkül. Amikor féltem, nem tudtam tovább menni, rögtön megálltam. Amikor először tudtam egyedüli biciklizni, nem féltem, mert azt hittem, hogy az apám fogja a biciklit. Ebből megtanultam, hogy ha nem félek, tovább tudok menni.

Legjobban a tavaszi napos időben szeretek biciklizni. Biciklizés közben érzem a meleg szelet és látom az új leveleket és virágokat. Nem szeretek a téli havas időben biciklizni. Amikor a középiskolába biciklivel jártam, télen gyakran volt hóvihar és felfagyott a betonút. Nem tudtam messzire ellátni és nagyon kellett figyelni, hogy ne csússzak el.

A leghosszabb biciklitúrám a Simanami kaidó volt. A Simanami kaidó Hirosima megyét és Ehime megyét köti össze Japánban. A két megye között tenger van és hét szigeten és nyolc hídon keresztül juthatunk el az egyik megyéből a másikba. Ez a bicikliút egy kb. 70 kilométeres út. Nem lehet eltévedni, mert az úton van egy kék vonal és mutatja, hogy merre kell mennünk, és fehérrel rá van írva az, hogy hány kilométert tettünk meg, és még hány kilométer van hátra.

Az egyetemi nyári szünetben egyszer biciklivel végigmentem a Simanami kaidón egy barátommal. Az első nap egy Hirosimai városból indultunk, este egy szigeten egy panzióban aludtunk, és másnap érkeztünk az ehimei Imabari városba. Amikor indultunk, esett az eső és mennydörgést hallottunk. A biciklikölcsönzős azt ajánlotta, hogy busszal menjünk, de biciklivel mentünk, esőkabátban, mert azért jöttünk, hogy biciklizzünk. A tenger melletti úton mentünk. Nemsokára elvonultak a felhők és elállt az eső. Feltűnt a szivárvány, és aztán végig szép napos idő volt, mintha nem is lett volna eső. Minden híd előtt van egy hosszú emelkedő. Ezek nagyon fárasztóak voltak, de miután felértünk, gyönyörű tengeri látvány tárult a szemünk elé. Akkor a fáradtság rögtön elment.

Úgy érzem, hogy a biciklizés olyan, mint az élet. Vannak emelkedők, lejtők, napos idő és havas idő, de mindennek vége van előbb vagy utóbb.                               

Az alábbi kétnyelvű kiadvány egy tipikus japán életút legfontosabb állomásait mutatja be. Minden fejezet egy-egy fontos eseményhez kapcsolódik: bemutatja az adott eseményhez kötődő szokásokat, kulturális tudnivalókat és társadalmi vonatkozásokat.

További érdekes kiadványokat találtok ISSUU-oldalunkon!

Tavaly az augusztus 20‐át Magyarországon töltöttem. Nagyon meglepődtem, hogy Magyarországon sokkal fontosabb az államalapítás napja, mint Japánban. Ott gyönyörű tűzjátékokat láttam, és az árusok is kipakoltak. Japánban az államalapítás napja nem annyira fontos. Japánban az államalapítás napja február 11‐e, de sem különleges, nagy fesztivál, sem államalapítás napi tűzjátékok nincsenek. Valójában én sem gondolok rá soha, hogy mikor van az államalapítás napja. Nálunk a három nappal későbbi Valentin‐nap sokkal népszerűbb. Tulajdonképpen nálunk nem is „államalapítás napja” van, hanem „államalapítási nap” (japánul kenkokukinen‐no-hi).

A nagymamám szerint a második világháború előtt február 11-ét az időszámítás kezdetének ünnepeként ünnepelték. Egy japán legenda szerint az első japán császár még időszámításunk előtt, február 11‐én lépett trónra, így a japán emberek azt gondolták, hogy Japánban az időszámítás február　11‐én kezdődött. Akkoriban a japán emberek istenként tisztelték a császárokat.

De a második világháború után eltűnt az „időszámítás kezdetének ünnepe”, mert az amerikaiak azt gondolták, hogy a japánok a háborúban a császár nevében harcoltak, így a béke érdekében a császár istenítését abba kell hagyni. Először az amerikaiak azt gondolták, hogy Japánnak nem kell császár, mert a császár miatt a japánok rossz dolgokat csináltak, de utána azt gondolták, hogy a nemzet összetartásához a császár nélkülözhetetlen. Így most is van császár Japánban, de most senki sem isteníti a császárokat. Most a császár csak a nemzeti összetartás szimbóluma, és neki nincs politikához való joga.

Az amerikai megszállás után február 11‐e az „államalapítási nap” lett. Nem tudjuk igaz-e, hogy az első japán császár február 11-én lépett trónra, mert csak a legenda alapján van így, ezért február 11-e nem az „államalapítás napja”, hanem „államalapítási nap”. Az „államalapítási nap” a törvény szerint annak az ünnepe, hogy szeretjük az országunkat és hogy megemlékezünk az államalapításról. Tehát nálunk az „államalapítási napnak” nem kellene február 11‐én lennie, hanem bármikor lehetne. Szerintem ezért Japánban nem annyira fontos az államalapítási nap.

Amikor Magyarországon töltöttem a magyarországi államalapítás napját, meglepődtem, és egyben  irigyeltem a magyarokat. A második világháború után sok japán ember nem ünnepli a japán államalapítást. Ha valaki nemzeti zászlóval vagy himnusszal ünnepel, akkor mindenki jobboldalinak tartja őt. De Magyarországon mindenki ünnepli az államalapítást. Persze a japán emberek is szeretik az országukat, de Japánban valami olyan hangulat van, hogy az államalapítást ünnepelni nem jó. Szerintem ez kicsit szomorú, így irigyeltem a Magyarországi államalapítás napját.

Japánban sok ünnep van. Most évente összesen 16 ünnep van, és ez a legnagyobb szám a fejlett országok között. Az 1960-as évek óta fokozatosan növekszik ez a szám. Ennek az oka az, hogy a munkaőrült Japánban szinte egyáltalán nem lehet fizetett szabadságot kapni. Sok ünnepet hoztak létre, hogy legálisan lehessen pihenni. Így Japánban azon kívül, hogy pihenni lehet, nincs fontos jelentése a legtöbb ünnepnek. Mondjuk, tavaly a Hegyek napját azért hozták létre, hogy az emberek elmehessenek a hegyekhez és köszönetet mondhassanak, de szerintem nem sokan mennek a hegyre, nem ünnepelnek semmit, inkább alszanak vagy csavarogni mennek. Nem csak a Hegyek napján, hanem a Zöld napon, a Gyerekek napján, a Tenger napján, sőt még a Sportnapon is alszanak, heverésznek és csajoznak. Sajnos az az igazság, hogy akik a szolgáltatóiparban dolgoznak, nem tudnak pihenni az ünnepeken, mert olyankor többen használják a szolgáltatásokat. Igazából én is dolgozom. Sőt, nincs más munkaszüneti nap az ünnepnapokon kívül. Úgyhogy szerintem az emberek nem is tudják, hogy mikor milyen ünnep van. Igazából nem tudom megmondani, hogy jól működnek-e a japán ünnepek.

Persze van olyan ünnep, amikor majdnem mindenki tud pihenni és amit mindenki ismer. Ez az újév, a legfontosabb ünnep Japánban. Olyankor a rokonok összegyűlnek, és a templomba mennek. Ott boldogságot, egészséget, gazdagságot, vagy bármi mást kívánnak. Én mindig azt kívánom, hogy az egész világról eltűnjön a háború, mindenki boldog legyen, és én legyek a legizmosabb az egész naprendszerben. Ennek köszönhetően minden évben egyre békésebb lett a világ. Ha békés lett a világ, az emberek hazamennek a templomból és buliznak. Különleges és egy kicsit fényűző ünnepi ételeket és italokat esznek és isznak. Ez az ünnepi étel csodálatosan nagy adag, hogy az év első három napján ne kelljen főzni a háziasszonyoknak, de általában a kisgyerekeknek nem ízlik és az öregeknek veszélyes, mert a rizstorta (mocsi) ragacsos. Igazából a gyerekeknek minden mindegy. Nekik a legfontosabb dolog az, hogy rokonoktól sok zsebpénzt kapnak. Hirtelen jó gazdagok lesznek, azután egy pillanat alatt leégnek. Én most már nem kapok egy forintot se. Ellenkezőleg mindjárt adnom kell. Erről eszembe jut, hogy már öreg vagyok.

A második legfontosabb ünnep a Sportnap, mert mostanában egyre inkább elterjed az a gondolat, hogy az izmokat karban kell tartani. Aznap mindenkinek muszáj konditerembe menni, nem szabad heverészni. Azok, akik konditeremben dolgoznak, nagyon gazdagok lesznek, így persze én is. A sörivók a gyúrás után a kocsmába mennek megmozgatni a rekeszizmokat, a heverészők pedig a túlvilágra kerülnek. Ha nincs fájdalom, nincs nyereség. Győzzük le önmagunkat!

Ha létrehozhatnék egy új ünnepet, a Zenenapot hoznám létre. Ez olyan jó nap lenne, amin a városban mindenhol zenélnek, minden koncertre ingyen lehet bemenni, ráadásul a hangszereket és a zenét nagy kedvezménnyel lehet vásárolni. Én egy dobot, egy zongorát, és egy gitárt vennék, és egész nap fesztiváloznék. Ha nincs zene, nincs élet. Robbantsuk fel a művészetet!

Sajnos az emberek annak ellenére nagyon elfoglaltak, hogy sok ünnep van. De jól akarjuk érezni magunkat. Legalább az ünnepeken éljünk boldogan!