Mindenki tudja, hogy nagyon fontos, hogy rendszeresen végezzünk testmozgást, de ez nem könnyű. Különösen a mai japánok elfoglaltak, és mostanában nekem sincs időm, hogy sportoljak. A gazdagok között nagyon divatos az, hogy kondicionálóterembe járnak, de ez egy kicsit nehéz nekünk diákoknak és a hétköznapi embereknek. Akkor milyen fajta sport a legjobb az ilyen embereknek? Nekem van egy ötletem.

Amikor Kanadában voltam, nekem sok időm volt. Mindennap az óra után egy óráig sétáltam, kb. három kilométert. Nem volt nehéz sétálni, mert Kanadában nyáron később megy le a nap, mint Japánban. Azért kezdtem sétálni, mert le akartam fogyni. Kanadában minden étel nagyon finom és sokat ettem. Emiatt három kilót híztam mindössze két hónap alatt. Sokan sétáltak vagy futottak Kanadában. Sok ember sétál kutyával és azt gondoltam, hogy ez jobb, mint egyedül. Sajnos nekem nem volt kutyám, ezért zenét hallgattam és úgy sétáltam. Az is nagyon jó volt. Szerintem az nagyon unalmas, ha csak sétálunk. Az az igazság, hogy nem fáradtam el túl könnyen és nagyon jól éreztem magam. Néha énekeltem és sétáltam (mert senki nem értette a japán dalt és nem szégyelltem magam). Fel tudtam frissíteni magamat és szerintem e miatt a szokás miatt tudtam a tyúkokkal feküdni, és a tyúkokkal kelni Kanadában. Amikor Japánban is betartom ezt a szokásomat, minden reggel korán fel tudok kelni.

Azt hiszem, hogy a gyaloglás vagy a futás nagyon jó módja az alakformálásnak. Semmilyen sporteszköz nem szükséges hozzá, és bárki és bárhol tudja végezni. Csak egyedül is el lehet kezdeni. (Ez nagyon fontos dolog nekünk japánoknak, akiknek nincs sok időnk.) Ezért azt szeretném ajánlani az elfoglalt embereknek, hogy kezdjenek sétálni vagy futni.

A gimnáziumomban a diákokat olyan emberré akarták nevelni, akik a tanulásban és a sportban egyaránt igyekeznek és sikeresek lesznek. Nem volt könnyű a diákok élete.

Először is arról szeretnék írni, hogy milyen volt a tanulás. Mindennap fél 8-kor kezdődtek az órák, és kb. délután 6-ig tartottak, aztán klubfoglalkozásra mentem. 6-7 órakor mentem haza. Otthon sem lehetett pihenni, bár nagyon fáradt voltam. Minden este meg kellett csinálni a házi feladatokat, fel kellett készülni a következő nap óráira, és meg kellett jegyezni az angol szavakat és a régi japán szavakat, mert minden angolórán és régi japánnyelv-órán szódolgozat is volt. Így minden este csak a tanulással foglalkoztam. Alig tudtam aludni. A legjobb esetben is csak 5 órát tudtam aludni. Az iskolában a szünetekben is tanultam, mert e nélkül még kevesebb lett volna az alvásidő.

Másodikként a sportról szeretnék írni. A gimnáziumban a klub sem volt könnyű. A gimnáziumomban különböző sportklubok léteztek, és az összes diák több mint fele tartozott valamelyik klubhoz. Majdnem minden sportklub mindennap tartott edzést. Én az íjászatklub tagja voltam. Hétköznap óra után és hétvégén délelőtt is edzettünk. Az íjászat nem olyan aktív sport, mégis elfáradtam az edzés végére. Hétvégén sokszor szurkolni is mentünk a versenyekre, ahol a klub tagjai versenyeztek. Az edzésről és a szurkolásról nem lehetett hiányozni, ha nem voltunk betegek vagy nem volt speciális dolgunk. A versenyeken általában sok időt kellett várni, ezért sokan vittek magukkal házi feladatokat, és ha volt egy kis idő, akkor házit csináltunk.

Nem volt könnyű a sportot és a tanulást is ilyen komolyan csinálni. Most visszanézve azt gondolom, hogy ez nem hatékony. Olyan fáradtan nehéz megtanulni a dolgokat. Ha rengeteg tennivaló van, akkor a diákok nem tudnak elég időt szakítani egy-egy feladatra és tantárgyra. Nem lehet az olyan tantárgyat intenzívebben tanulni, ami nem megy elég jól. A klub egy kis felfrissítő tevékenység lesz, mert ott a diákok mozoghatnak és találkozhatnak a barátaikkal, de szerintem nem kell olyan szigorúnak lenni, mint az alsó középiskolai sportklubokban. A gimnáziumban a tanulás a legfontosabb.

Most azt ajánlanám a gimnáziumomnak, hogy ne adjanak ugyanannyi, ugyanolyan szintű feladatot minden diáknak, az osztályfőnök beszélje meg a diákokkal, hogy melyik tantárgyból mit kell csinálni, és kevesebb edzést tartsanak vagy ne legyen kötelező a mindennapi részvétel. Azt hiszem, hogy az a fontos, hogy a diák, az osztályfőnök, egy-egy tantárgy tanárai és a klub tanárai együttműködjenek. Így a diákok a saját maguk számára legjobb egyensúlyt tudják megtalálni a tanulásban és a sportban.

Emlékszem arra az időre, amikor megtanultam biciklizni. Kiskoromban tricikliztem a ház előtt, aztán pótkerekes biciklivel jártam. Mielőtt elkezdtem az általános iskolát, az apukámmal elmentem egy parkba és ott gyakoroltam a pótkerék nélkül. Amikor féltem, nem tudtam tovább menni, rögtön megálltam. Amikor először tudtam egyedüli biciklizni, nem féltem, mert azt hittem, hogy az apám fogja a biciklit. Ebből megtanultam, hogy ha nem félek, tovább tudok menni.

Legjobban a tavaszi napos időben szeretek biciklizni. Biciklizés közben érzem a meleg szelet és látom az új leveleket és virágokat. Nem szeretek a téli havas időben biciklizni. Amikor a középiskolába biciklivel jártam, télen gyakran volt hóvihar és felfagyott a betonút. Nem tudtam messzire ellátni és nagyon kellett figyelni, hogy ne csússzak el.

A leghosszabb biciklitúrám a Simanami kaidó volt. A Simanami kaidó Hirosima megyét és Ehime megyét köti össze Japánban. A két megye között tenger van és hét szigeten és nyolc hídon keresztül juthatunk el az egyik megyéből a másikba. Ez a bicikliút egy kb. 70 kilométeres út. Nem lehet eltévedni, mert az úton van egy kék vonal és mutatja, hogy merre kell mennünk, és fehérrel rá van írva az, hogy hány kilométert tettünk meg, és még hány kilométer van hátra.

Az egyetemi nyári szünetben egyszer biciklivel végigmentem a Simanami kaidón egy barátommal. Az első nap egy Hirosimai városból indultunk, este egy szigeten egy panzióban aludtunk, és másnap érkeztünk az ehimei Imabari városba. Amikor indultunk, esett az eső és mennydörgést hallottunk. A biciklikölcsönzős azt ajánlotta, hogy busszal menjünk, de biciklivel mentünk, esőkabátban, mert azért jöttünk, hogy biciklizzünk. A tenger melletti úton mentünk. Nemsokára elvonultak a felhők és elállt az eső. Feltűnt a szivárvány, és aztán végig szép napos idő volt, mintha nem is lett volna eső. Minden híd előtt van egy hosszú emelkedő. Ezek nagyon fárasztóak voltak, de miután felértünk, gyönyörű tengeri látvány tárult a szemünk elé. Akkor a fáradtság rögtön elment.

Úgy érzem, hogy a biciklizés olyan, mint az élet. Vannak emelkedők, lejtők, napos idő és havas idő, de mindennek vége van előbb vagy utóbb.