Nem szeretem a mostani házamat. Én a családommal lakom Hjógóban, egy kétszintes, erkélyes, saját házban. Ez a ház nem nagy, nem is napos, és a környék sem szép. Az igaz, hogy jó a közlekedés, de a legközelebbi állomás környékén nincsenek érdekes helyek, és nincs szép könyvtár és kávéház sem. A szomszédunk pedig unalmas, és nem vagyunk jóban. Ennek ellenére nem akarok elköltözni ebből a házból.

Öt évvel ezelőtt költöztünk erre a helyre. Ez az első saját házunk, mert eddig egy céges szálláson éltünk Nagojában. Nekem nem annyira tetszett az a lakás sem, de legalább elégedett voltam. Ott a környéken volt néhány barátom, és az épület egy magas helyen volt, így onnan gyönyörű volt a kilátás (a harmadik emeleten laktunk).  A nappaliban nagy ablakok voltak, így nagyon szerettem a kilátást nézve tanulni. Hát, milyen a mostani házam? Igazán semmi sem tetszik nekem a mostani házunkban, de ha valaki ezt kérdezi, így fogok válaszolni: „Ebben az öt évben sok mindenen mentem keresztül itt, így nem szeretnék elköltözni innen.” Itt a házban egyszer nagyon veszekedtem az anyámmal vagy a nővéremmel, máskor vidáman beszélgettem az apámmal. Voltak olyan esték, amikor nem tudtam aludni.  Olyan reggelek is voltak, amikor sokáig boldogan zenét hallgattam az alvó nővérem mellett. Itt sokat sírtam, sokat nevettem. Ezek az élmények nagyon fontosak nekem.

Nem szeretem ezt a házat, de nagyon szeretem ezeket az élményeket. Így ezután is itt fogok lakni addig, ameddig meg nem házasodom. Szeretném megköszönni ennek a háznak a boldog napokat.

Az órán beszélgettünk a szerelmi kapcsolatról és úgy éreztem, hogy sok különbség van a japánok és a magyarok gondolatai között. De azt is érzem, hogy a múlthoz képest sokat változtak a japán szerelmi kapcsolatok. Mostanában sokan keresztény stílusú esküvőt tartanak. Azt hiszem, hogy ennek a döntésnek nincs vallási összetevője, csak a külföldi filmek, sorozatok elterjedése miatt lett egyre népszerűbb. Ebben a bejegyzésben arról szeretnék írni, hogyan házasodtak régen Japánban.

Sokan azt hiszik, hogy a sintó esküvő a hagyományos japán esküvő, de igazából ez inkább új dolog. A sintó esküvő az 1900-as trónörökösi esküvőből származik. Azt mondják, hogy addig nem volt olyan esküvő, mint ahogyan most elképzeljük.

A népi esküvőt csak otthon tartották, és egy szertartása volt. Az első lépés a házasságközvetítés volt. Ekkor a szülők kiválasztották, hogy kivel házasodik a fiuk vagy lányuk. A fiatalok nem tudtak szabadon járni egymással, így a házasság előtti fokozat a házasságközvetítés volt. A találkozót a lányos házban tartották, és az volt a szokás, hogy eközben a fiú kinyilvánítja a szándékát. Amikor jött a fiú és a násznagy, a lány családja teát és süteményt hozott. Ha a fiúnak tetszett a lány, megitta a teát vagy hazavitte a süteményt. Vagy ott hagyta a legyezőjét és ezzel mutatta, hogy akarja a lányt.

Ha nem volt ellenvetésük egymással szemben, következett az eljegyzés. A vőlegény családja ajándékot adott a menyasszony családjának. Egy szerencsés napon a vőlegény főnöke vagy rokona, vagy egy ismerős, aki jól ismeri az illemszabályokat, elment a menyasszony hazába, hogy ajándékot adjon, az ajándékok jegyzékével együtt. A menyasszony családja pedig a vendéget ételekkel kínálta és emléktárgyat adtak nekik.

És végül jött az esküvő. Az esküvőt is egy szerencsés nap estéjén rendezték. A vőlegényes házban tartották. Amikor a menyasszony elindult, a menyasszony a férfi testvérével, gyaloghintóval ment. Utána következtek a csomagok. A vőlegény családja pedig a kapu előtt tüzet égetve várta a menyasszonyt. Először a menyasszony ült le, azután a vőlegény, majd  ugyanabból a szakéból ittak. Először a vőlegény iszik háromszor, majd a menyasszony háromszor, végül megint a vőlegény háromszor. Régen a menyasszony ivott először. Aztán ettek, ittak, majd a menyasszony átöltözött fehér ruhából egy színes ruhába, amit a vőlegénytől kapott és végül megvacsoráztak.